2. RÉSZ: A KÉPESLAP ÉS A SÖTÉTBEN MEGBÚVÓ IGAZSÁG
A telefonom képernyőjének hideg fénye bevilágította a sötét szobát. A remegő ujjaim között tartott képeslap felülete hűvös volt, de a rajta lévő sorok égettek, mint a parázs.
Ugyanaz a képeslap volt, amit a néhai férjem, Julián írt Veracruzból, alig három nappal a halála előtt. Az üzenet az ismeretlen számról még mindig ott virított a kijelzőn: „Tudod, mi fog történni Teresával, ha megtudja az igazságot. Mondj le, mielőtt valaki megsérül.”
Nem a betörő fenyegetése késztetett remegésre, hanem az a szörnyű felismerés, hogy a gyárban uralkodó gyűlölet nem a véletlen műve volt. Valaki elkeseredetten próbálta megvédeni Teresa Varelát az igazságtól – vagy inkább megvédeni saját magát attól, amit a képeslap leleplezhet.
Lassan elolvastam a jól ismert gyöngybetűket, amelyeket Julián a veracruzi kikötő egyik olcsó motelében vetett papírra, mielőtt az esős éjszakán a volán mögé ült:
„Kedves Inés!
Tudom, hogy nem érdemlek bocsánatot. Tudom, hogy elhagytál, mert nem bírtad tovább a hazugságokat. De nem a te hibád volt, hogy elveszítettük a babát. Anyám és Mateo hónapok óta mérgezték a kapcsolatunkat. Mateo elsikkasztotta a gyár raktári pénzeit, és az én nevemet használta fel. Anyám tudott róla, de engem kért meg, hogy vállaljam magamra a bűnt, mert Mateo „még fiatal”. Megtettem, de belehalok a szégyenbe. Ma este visszaindulok Izúcarba, hogy elmondjak mindent Gabrielnek és a rendőrségnek. Tisztázni akarom a nevedet és az enyémet is. Ha bármi történne velem az úton, kérlek, bocsáss meg nekem.”
Julián nem azért indult útnak a viharban, mert kétségbeesetten engem keresett, miután elhagytam. Azért indult útnak, mert fel akarta adni magát és a testvérét, Mateót, megtörve az anyja által épített hazugsághálót. Az autója a csúszós úton megpördült, és átszakította a szalagkorlátot.
