– Inés – mondta Gabriel, hozzám fordulva. – Szeretném, ha átjönnél az irodámba. Beszélnünk kell a logisztikai és minőségi jelentésekről.

Teresa arca megrándult a dühtől. – Gabriel! Ugye nem hiszel ennek a nőnek?! Ő tönkretette a fiamat!

Gabriel megállt, és fagyos tekintettel nézett a nőre.
– Teresa, 24 éve dolgozol itt, és tisztelem a munkádat. De ez a cég nem a te magánbíróságod. Inés az én alkalmazottam, és amíg nincs bizonyíték ellene, tisztelettel fogsz bánni vele.

4. RÉSZ: GABRIEL IRODÁJÁBAN
A vezérigazgatói iroda tágas volt, de egyszerűen berendezve. Az íróasztalon egyetlen fénykép állt egy fiatal, mosolygós nőről – Gabriel néhai feleségéről.

– Ülj le, Inés – mondta Gabriel, és egy pohár vizet nyújtott felém.

Leültem. A kezem kissé remegett, de nem kértem elnézést.

– Tudom, mit beszélnek a gyárban – kezdte Gabriel, miközben az íróasztalának dőlt. – És tudom, hogy Teresa mindent elkövet, hogy megnehezítse az életedet. San Antonio-ban, amikor a feleségem beteg volt, Teresa nagyon sokat segített a családomnak. Hálás voltam neki. De az elmúlt hónapokban észrevettem, hogy a hatalmával visszaél a dolgozókkal szemben.

– Nem Teresa a legnagyobb probléma, Señor Rosales – mondtam halkan.

Gabriel felvonta a szemöldökét. – Hanem?

Előhúztam a táskámból a telefonomat, és kivetítettem a képernyőre a tegnap éjjel kapott üzenetet és a fenyegetést. Aztán kivettem a táskámból a borítékot, amelyben az eredeti, sárgult képeslap feküdt.

– Julián Varela nem azért halt meg, mert elhagytam – mondtam, miközben áttoltam a képeslapot az asztalon. – Julián azért halt meg, mert vissza akart jönni ide, és el akarta mondani önnek az igazságot a raktári hiányokról.

Gabriel lassan felvette a papírt. Végigolvasta a sorokat. Az arca, amely eddig fáradt volt, fokozatosan megkeményedett, mint a szikla. A szemei végigsiklottak a bűnvallomáson, a hiányzó összegek említésén és Mateo Varela nevén.