Ahogy a nő az utolsó sorokhoz ért, a képeslap kiesett a kezéből. Az arca összetört, mint egy eltört agyagedény. Lassan megértette: nem én voltam az, aki a fiát a halálba küldte. Ő maga volt az, aki a kisebbik fia bűneinek elfedéséért feláldozta az idősebbiket.

– Julián… – suttogta Teresa, s az első könnycsepp végiggördült a ráncos arcán. – Istenem… mit tettem…

Mateót a biztonságiak kivezették az étkezőből, hogy átadják a kiérkező szövetségi rendőröknek.

A hetven alkalmazott némán, döbbenten ült a helyén. Azok a nők, akik tegnap még elfordították a fejüket, amikor közeledtem, most szégyenkezve, lehorgasztott fejjel néztek a terítőre. Senki sem merte megszólítani a megtört Teresát, aki egyedül zokogott az asztal szélén.

6. RÉSZ: ÚJ REGEL IZÚCARBAN
Hónapok telt el a drámai péntek óta.

A Cacahuates del Valle gyárában helyreállt a rend. Mateo Varelát bíróság elé állították sikkasztás és magánlaksértés vádjával, míg Teresa Varela saját kérésére nyugdíjba vonult. A nő teljesen elszigetelődött; a bűntudat súlya alatt megtört, és elhagyta a várost, hogy egy távoli kolostor szomszédságában éljen lecsendesedett életet.

Engem Gabriel kinevezett a teljes minőség-ellenőrzési és nyersanyag-beszerzési részleg főosztályvezetőjévé. A nagyapámtól tanult tudás végre megbecsülést talált: a gyár termékei újra a régió legjobbjai lettek.

Egy napfényes péntek délben a gyári étkezőben újra nyüzsögtek a dolgozók.

Amikor beléptem a tálcámmal, a nők az első nagy asztalnál mosolyogva intettek felém.

– Inés! Ülj le közénk! Hoztunk friss házi tortillát! – kiáltotta Aurora.

Elmosolyodtam, és leültem közéjük. A kiközösítés, a falak és a régi hazugságok végleg elenyésztek.

Pár perccel később a bejárati ajtó kinyílt, és Gabriel Rosales lépett be az étkezőbe. Fehér ingét viselte, felgyűrt ujjal, s a kezében egy egyszerű tálca volt. Végignézett a termen, és amikor meglátott engem, a fáradt arca megvilágosodott egy meleg, tiszta mosolytól.

Odalépett az asztalunkhoz.

– Szabad ez a szék, Inés? – kérdezte halk, gyengéd hangon.