– Ez… ez Julián kézírása – suttogta Gabriel. – Ismerem az írását. Három évvel ezelőtt, mielőtt eltűnt volna a pénz a nyersanyagszámlákról, Julián kétségbeesetten próbált átnézni minden bizonylatot. Azt hittem, ő volt a hibás. Azt hittem, elbízta magát.
– Nem ő volt – mondtam. – Mateo volt az. Mateo eladta a prémium minőségű mogyoróadagokat a feketepiacon, és rohadt, olcsó áruval pótolta a raktárban. Amikor Julián rájött, vállalni akarta a felelősséget a testvére helyett, mert Teresa erre kérte. De nem bírta a bűntudatot.
Gabriel lassan letette a képeslapot. Felállt, az ablakhoz lépett, és lenézett a gyárudvarra, ahol a munkások éppen a teherautókat rakodták ki.
– Ezért mentél be tegnap a minőség-ellenőrzésre – mondta Gabriel, felém fordulva. – Ezért észlelted a páratartalom-eltérést a mintákban. Mateo most is ugyanazt csinálja!
– Igen – bólintottam. – Mateo cserélte ki a fiolát a laborban, mert tudta, hogy ha átvizsgálom a teljes raktárkészletet, rájövök, hogy az e heti szállítmány fele penészes, használhatatlan mogyoró.
Gabriel gombnyomásra hívta a biztonsági főnököt.
– Carlos – mondta a telefonba. – Azonnal zárasd le a 3-as raktárt. Hívj össze minden részlegvezetőt és Teresa Varelát az étkezőbe. Tíz perc múlva.
5. RÉSZ: A SZEMBENÉZÉS A 70 ALKALMAZOTT ELŐTT
Tíz perccel később a Cacahuates del Valle étkezőjében vágni lehetett a feszültséget. A hetven munkás a hosszú asztaloknál ült, duruzsolva, kíváncsian. Teresa Varela az első sorban ült, büszkén kihúzott háttal, magabiztosan. Mellette Mateo állt, de a fiú folyamatosan az óráját nézte, és idegesen törölgette az izzadt tenyerét a munkanadrágjába.
Gabriel Rosales lépett be a terembe. Én mögötte haladtam, Aurórával és a biztonsági főnökkel.
– Figyelmet kérek! – dördült el Gabriel hangja, és az étkezőben azonnal elhalt minden suttogás.
Teresa felállt, mosolyogva. – Gabriel, mi ez az egész? Ugye végre elbocsátod ezt a nőt? A jelenléte méreg a gyárnak!
