A világ egy pillanatra megingott Maksym körül. A saját házának ismerős falai hirtelen ellenségessé, idegenné és fullasztóvá váltak. Valaki hideg vérrel, szándékosan élve temette el őt, miközben ő egy befagyott lövészárokban a vérét hullajtotta a hazájáért.

De a legszörnyűbb nem ez a nyílt, gyomorforgató árulás volt, hanem a halálos, nyomasztó csend, amely a szomszédos szobákból áradt. Hol volt Anna? És hol volt a hatéves kisfiuk, Denys, akinek a fényképét Maksym a zubzsebében hordta, s amely melegítette a lelkét a legfagyosabb, legfélelmetesebb éjszakákon?

Maksym nem tudta, hogy a pokoljárása még csak most kezdődött el.

2. Fejezet: Menedék az árnyékban
A lakásban szerzett megrázkódtatás után Maksym tehetetlenül és megtörten botorkált ki az utcára. Nem mehetett a rendőrségre — a dokumentumok szerint ő egyszerűen nem létezett. A bürokrácia és a korrupció hálójában ő egy kísértet volt.

A hideg kijevi eső esni kezdett, lemosva a város porát, miközben Maksym a külváros csendesebb, lepusztultabb része felé vette az irányt. Egy régi, elhagyatott ipari raktárépület mellett talált ideiglenes menedéket. A teste fájt, a sérült karja lüktetett a fagyos levegőn, s a lelke mélyén tátongó űr rosszabb volt minden fizikai sebnél.

Ahogy a nedves téglafalnak dőlve ült, hirtelen halk nyüszítésre és kaparászásra lett figyelmes a felhalmozott faanyagok mögül.

Maksym lassan, óvatosan odasántikált. A szemétkupac alatt egy átázott, elhanyagolt, de hatalmas termetű német juhászkutya feküdt, mellette pedig egy apró, foltos, reszkető kiskutya bújt meg. A nagy kutya hátsó lába megsérült, szemében mély fájdalom és gyanakvás égve méregette az idegent.

– Csendesebben, barátom… nem bántalak – suttogta Maksym rekedt hangon, s lassan letérdelt a sárba.

A katona hátizsákjában még volt egy kevés szárított hús és egy bontatlan kötszer, amit a kórházból hozott el. Óvatosan, türelmesen megosztotta az ételt a kiéhezett állatokkal, majd szakértő, finom mozdulatokkal ellátotta a nagy kutya sebét. A juhászkutya mintha megértette volna, hogy a férfi nem ellenség; fekete, okos szemeivel hálásan nézett rá, és fejét Maksym egészséges térdére fektette.