A katona az avarban ülve a kis piros-fehér szőrű kölyköt, Boublykot simogatta. A kiskutya gondtalanul aludt a kabátja alatt. Maksymnak eszébe jutott, hogyan találta meg ezt a kis lényt: valaki korábban bezárta egy dobozba, vastagon körbeborította ragasztószalaggal, és december közepén egy mély árokba dobta a fagyban, azt híve, hogy ott véget ér minden…
De a kis piros macskának — s ebben az esetben ennek a kis pirosas szőrű kutyusnak — teljesen más terve volt az élettel. Nem volt hajlandó meghalni. A túlélési ösztön és a ragaszkodás legyőzte a hideget és az emberi kegyetlenséget.
Maksym magára ismert ebben a kis állatban. Őt is eltemették. Őt is leírták. Azt hitték, a neve egy névtelen sírban vagy egy lövészárok sarában ér véget Bakhmutnál. De neki is más tervei voltak. Élni akart, látni akarta a fiát, és igazságot akart szolgáltatni.
7. Fejezet: Az igazság pillanata
A következő éjszaka a köd ismét leereszkedett, mint egy védelmező lepel. Maksym, a fronton szerzett felderítői tapasztalatait felhasználva, kijátszotta a birtok biztonsági kameráit. Graf, a hűséges német juhászkutya csendben követte őt az árnyékokban, készen állva arra, hogy megvédje új gazdáját.
Maksym behatolt a melléképületbe, ahol Annát és Denyst tartották. Az ajtó zárja nem volt ellenfél a katonának.
Amikor belépett a sötét szobába, Anna felriadt. A nő arca sápadt volt, szemei alatt sötét karikák húzódtak. Amikor megpillantotta a sötétben álló, botra támaszkodó, egyenruhás alakot, a lélegzete is elakadt.
– M-Maksym?… – suttogta Anna, miközben a könnyei azonnal elöntötték a szemét. – Ez… ez nem lehet. Azt mondták, meghaltál! Megmutatták a papírokat!
– Egy katona nem hal meg ilyen könnyen, Anna – mondta Maksym halkan, s a hangja megremegett az érzelemtől.
A felesége a nyakába borult, s zokogva ölelte át a férfiját.
– Elvették a lakást… fenyegettek, hogy bántják Denyst… Nem tehettem semmit!
– Tudom – felelte Maksym, s átölelte őt egészséges karjával. – De most vége.
