A kirendelt védőm szerint legalább négy évet kapok. Madison vádalkut kötött: az apja pénzén felbérelt egy csapat ügyvédet, akik mindent rám kentek. Azt mondták a bírónak, hogy én kényszerítettem őt, hogy én fenyegettem meg. Ő megússza felfüggesztettel és közmunkával. Amikor a tárgyalóteremben rám nézett, a szemében nem volt semmi. Mintha sosem ismert volna. Akkor értettem meg, amit te azon az éjszakán mondtál: egy idegenért adtam el az egyetlen embert, aki valóban szeretett a világon.
Az első két hétben gyűlöltelek. Azt hittem, kegyetlen vagy. Azt kérdeztem magamtól, hogyan teheti ezt egy anya a saját fiával. Miért nem tetted le az óvadékot? Miért hagytál itt ebben a ketrecben?
De aztán tegnap éjjel a sötétben eszembe jutott apa. Eszembe jutott az a nyár, amikor tizenkét éves voltam, és elloptam a biciklit a szomszéd fiútól. Apa nem vert meg. Nem kiabált velem. Csak megfogta a kezemet, átvitt a szomszédba, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek az öregnek, és kérjek bocsánatot, aztán két hétig le kellett nyírnom a füvét ingyen. Apa akkor azt mondta nekem: »Brandon, a tetteid te magad vagy. Ha nem vállalod a felelősséget értük, nem vagy több egy tolvajnál, aki a sötétben bujkál.«
Most értem meg, mit tettél. Nem azért hagytál itt, mert gyűlölsz. Azért hagytál itt, mert ez az egyetlen esélyem arra, hogy valaha még ember lehessek.
Nem kérem, hogy látogass meg. Nem érdemlem meg, hogy lássalak. De ha letelik ez a négy év… ha egyszer kijövök innen… nem fogok pénzt kérni tőled. Nem fogok a házadba költözni. A két kezemmel fogok megdolgozni minden egyes falatért, és ha megengeded, évente egyszer elviszlek egy ebédre. Egy egyszerű helyre. És én fogom kifizetni a számlát.
Vigyázz a házra, anya. És vigyázz magadra.
Brandon”
A levélre lassan lehullott egy könnycsepp. Egyetlen tiszta, nehéz könnycsepp, amely elmosta az utolsó szavak tintáját.
