Az ajtó becsapódott a földszinten. Néhány perccel később kintről felhangzott a rendőrautó motorjának zúgása, majd a vörös és kék fények, amelyek addig a folyosó tapétáján táncoltak, lassan elhalványultak, és belevesztek a hajnal szürkeségébe.
Charles Bennett ott maradt velem. Csendben lejöttünk a konyhába.
A konyhaszigeten még ott hevert a Madison által hozott papírhalom – az a vaskos paksaméta, amit az orrom elé akartak tolni, mint egy ártatlan számlát a javításokról. Charles odalépett, átlapozta őket, majd a fejét csóválva az asztalra tette a szemüvegét.
– Evelyn… ha ez átment volna, huszonnégy órán belül elveszíted a tulajdonjogot. Egy olyan fedezeti konstrukciót építettek fel, amely automatikusan végrehajtást indított volna az ingatlan ellen az első elmaradt törlesztőrészlet után. És ők nem fizettek volna egyetlen centet sem. Az offshore cég elnyelte volna a pénzt, a ház pedig árverésre került volna.
Leültem a konyhaasztalhoz. A kávéfőző halkan bugyogni kezdett a pult szélén; a reggeli automatika bekapcsolt, mintha mi sem történt volna.
– Tudom, Charles – mondtam, a kezembe temetve az arcomat. – Tudtam, amint megláttam az IP-címet. Csak… nem akartam elhinni, hogy a fiam képes idáig süllyedni.
– Brandon gyenge volt, Evelyn – ült le velem szemben az ügyvéd. – És amikor az ember gyenge, a mohóság és a félelem a legrosszabbat hozza ki belőle. Madison pontosan tudta, hogyan manipulálja őt. De ne hibáztasd magad. Te mindent megadtál neki. Túl sokat is.
