– És ha úgy van? – csattant fel, odalépve Brandon mellé. – Mit képzelsz magadról, Evelyn? Egyedül élsz egy négyszobás, tehermentes házban, miközben mi az életünkért küzdünk! Brandon a te fiad! Minden, ami a tiéd, az övé kellene, hogy legyen! Nekünk van jövőnk, nekünk van karrierünk, neked meg mi maradt? Ülsz itt a halott férjed relikviái között, és a pénzt spórolod ahelyett, hogy segítenél a saját vérednek! Kétszázezer dollár adósságunk van a befektetők felé! Ha nem fizetünk ma délig, mindent elvisznek: az autóinkat, a hitelképességünket, mindent! Neked ez a ház nem élet-halál kérdése, nekünk viszont az!
– Ez a ház az én életem, Madison – mondtam, és a hangomban nem volt düh, csak a jéghideg, megfellebbezhetetlen bizonyosság. – Robert minden egyes szögét maga verte be ebbe a padlóba. Én festettem a falakat, miközben Brandon a bölcsőben aludt. Nem azért éltünk negyven éven át úgy, hogy minden centet megfogtunk, hogy a fiam egy kapzsi, gátlástalan szerencsejátékossá váljon a te uszításodra.
Brandon ekkor hirtelen felém kapott, megragadta a карmat, a körmei mélyen a húsomba vájtak:
– Anya, nem érted! Nem érted meg! Börtönbe kerülök, ha ez a pénz nem megy át! Alá kell írnod a banki jóváhagyást! Most azonnal! Nem engedem, hogy tönkretedd az életemet a makacsságod miatt!
A fájdalom éles volt a karomban, de sokkal élesebb volt az a felismerés, hogy a saját fiam képes lenne fizikai erőt alkalmazni ellenem a pénzért.
– Engedd el a kezemet, Brandon – mondtam olyan fojtott, mély hangon, amilyet még sosem hallott tőlem.
– Nem engedem el! Bejössz a géphez, és rányomsz az engedélyezésre!
– Brandon, engedd el azonnal! – dörrent meg ekkor egy mély, idegen hang a lépcsőforduló aljából.
Mindhárman megdermedtünk.
