– Igen – sóhajtottam fel, és a tekintetem a konyhaablakra tévedt. – Túl sokat. A szeretetet összetévesztettem a végtelen pénztárcával. Minden alkalommal, amikor bajban volt, én voltam ott, hogy kihúzzam a csávából. Soha nem hagytam, hogy megtanulja a saját döntéseinek a súlyát. És tegnap este az étteremben… amikor odatette elém azt a számlát azzal a mondattal, hogy „fogd be és fizess”… hirtelen rájöttem, hogy nem egy fiút neveltem, hanem egy parazitát, aki azt hiszi, a létezésem egyetlen célja az ő kényelmének a biztosítása.
Charles bólintott, és egy újabb iratot húzott elő a táskájából.
– A banki számláidat ma reggel kilenckor személyesen rendezzük. Arthur Kentsworth már előkészítette az új, háromlépcsős biztonsági protokollt. A házra azonnali zárlatot jegyeztetünk be a földhivatalnál: elidegenítési és terhelési tilalmat a te személyes, fizikai jelenléted és közjegyzői ellenjegyzésed nélkül. Soha többé nem nyúlhat hozzá senki. És ami Brandont illeti…
Elhallgatott, rám nézve.
– Mi lesz vele, Charles?
– Brandon ellen a vádak súlyosak. Okirathamisítás, banki csalás kísérlete. Madison apja valószínűleg felfogad majd egy drága ügyvédet a lányának, és mindent Brandonra fognak kenni. Ha Brandon nem kap megfelelő védelmet, évekre börtönbe kerülhet.
A kávéfőző kikapcsolt. A csend ismét rátelepedett a konyhára.
– Nem fogok ügyvédet fogadni neki – mondtam lassan, minden egyes szót megfontolva. – Kap egy kirendelt védőt, ahogy minden más ember ebben az államban. Nem fogom kifizetni az óvadékát. És nem fogom megsemmisíteni a bizonyítékokat, amiket Arthur rögzített.
Charles felvonta a szemöldökét.
– Biztos vagy ebben, Evelyn? A fiad.
