Lassan letettem a telefonomat az íróasztal zöld posztójára. Nem remegett a kezem. Hatvannyolc éven át tanultam meg, hogyan kell túlélni a csapásokat: eltemettem a férjemet, felneveltem egy gyereket, és harminc éven át vezettem a családi könyvelést Robert kis építési vállalkozásában. Mindent láttam a számok világában – a becsületet éppúgy, mint a legocsmányabb csalásokat.
Odaléptem az ajtóhoz, elfordítottam a bronzkulcsot, és feltártam a szárnyat.
Brandon ott állt a folyosó sárgás fényében. Az arca vörös volt a dühtől és a kapkodástól, a drága pamutinge átizzadt a gallérjánál, a szemei pedig zavartan, tébolyultan cikáztak. A kezében a saját telefonját szorongatta, amelynek kijelzője folyamatosan felvillant a bejövő hívásoktól.
– Mi az istent csináltál? – sziszegte, és megpróbált betolakodni a dolgozószobába. – Éjfélkor leállítottad a rendszeres utalást! A bank kártyaközpontja zárolta a hitelkeretünket! Nem tudjuk kifizetni a letétet, az ügyvéd meg azt mondja, a központi számlát fraud-gyanú miatt felfüggesztették! Te léptél be a netbankba, ugye? Azonnal hívd fel őket, és mondd meg, hogy te voltál! Hogy te engedélyezted!
Nem mozdultam el az ajtónyílásból. A testem egyenes volt, mint a gerendák a tetőtérben.
– Mit engedélyeztem volna, Brandon? – kérdeztem halkan.
– A pénzt! A hitelt! Mindent! – emelte fel a hangját, és a folyosó végén ekkor megjelent Madison is.
Még mindig a selyemköntösét viselte, de a szája körül a bőr fakóvá, szárazzá vált. Nem volt rajta az az éttermi magabiztosság, amikor a számlát az orrom elé tolta a „fogd be és fizess” kíséretében. A köntöse zsebéből egy papírlap lógott ki, a körmei pedig görcsösen kapaszkodtak a korlátba.
