– Pontosan azért teszem, mert a fiam – emeltem fel a fejemet, és a szemem most már száraz volt, tiszta és rendíthetetlen. – Harminchárom évig óvtam őt a világtól. Most az élet fogja megtanítani arra, amit én elmulasztottam. Ha most megint kimentem, ha megint kifizetem a tartozásait, a lelkét veszítem el örökre. Le kell ülnie a büntetését. Meg kell tanulnia, hogy a börtön rideg betonja nem hazudik, és hogy ott nincsenek anyák, akik a háttérből rendezik a számlát.
A következő hetek a csend és a rendrakás jegyében teltek.
Nem költöztem el. Sokan kérdezték – a barátnőim, a szomszédok –, hogy nem kísértenek-e a ház falai, nem túl nehéz-e itt maradnom azok után, ami történt. De a válaszom mindig ugyanaz volt: ez a ház nem Brandoné és Madisoné volt. Ez a ház Roberté és az enyém volt. Az ő mocskuk csak a felszínt piszkolta be, de az alapok tiszták maradtak.
Egyenként pakoltam össze a holmijukat. Nem dühvel, nem kapkodva. Csendesen, dobozokba zártam a méregdrága ruhákat, a cipőket, a bontatlan parfümös üvegeket, amiket az én pénzemen vettek. Amikor a végrehajtó megjelent az udvaron, hogy lefoglalja az ingóságaikat a befektetők követeléseinek fejében, átadtam neki mindent. Egyetlen fillér sem maradt belőle ebben a házban.
A konyhát visszaalakítottam olyanná, amilyen régen volt. Visszatettem Robert régi kávésbögréjét a polcra, a fűszertartókat a megszokott helyükre, és a falra visszakerült a nagy, rézkeretes falióra, amit Madison leszedetett, mert „túl hangosan ketyegett”.
Egy hónappal a letartóztatás után egy vastag boríték érkezett a megyei börtönből.
A konyhaasztalnál ültem, a reggeli teámat kortyolgatva, amikor felbontottam. Brandon kézírása volt rajta – az az ismerős, kissé görcsös betűvetés, amit a gimnáziumi felvételi óta nem láttam nála.
„Anya!
Nem tudom, hogy elolvasod-e ezt a levelet, és őszintén szólva nem is hibáztatnálak, ha azonnal a szemétbe dobnád. Csak… le kellett írnom neked.
