– Igyál – mondtam.
Liam felemelte a fejét, megtörölte az arcát az inge ujjával, és reszkető kézzel a pohárhoz nyúlt. Belekortyolt, majd a borospohár szélét szorongatva rám nézett.
– Hogyan lehettem ilyen vak, anya? – kérdezte, a hangja alig volt több egy rekedt sóhajnál. – Hogyan engedhettem meg neki, hogy így beszéljen veled? Hogy idehozza az egész bandáját… hogy megpróbálja elvenni azt, amiért apa az életét adta?
Leültem vele szemben, összefontam az ujjaimat az asztalon, és mélyen a szemébe néztem.
– Mert a magány rossz tanácsadó, Liam – feleltem. – És a vágy arra, hogy szeressenek, néha teljesen elvakítja az embert. Te azt hitted, ha mindent megadsz neki, ha feladod a büszkeségedet, a határaidat, a saját anyádat… akkor ő szeretni fog. De a ragadozók nem szeretik azokat, akik meghunyászkodnak előttük. Csak kihasználják őket, amíg van mit elvenni, aztán félredobják a maradékot.
– Én… én tönkretettem mindent – temette újra a kezébe az arcát.
– Nem tettél tönkre mindent, fiam – mondtam, és a hangomban ott volt a hegyek megmásíthatatlan szilárdsága. – A ház még áll. A tető a helyén van. Az apád fái ott nőnek a kertben. És te még élsz.
Liam felnézett.
– De azt mondtad… a bírósági papírok… kizártál az örökségből.
Elmosolyodtam. Egy fáradt, de tiszta mosollyal.
– A záradék életbe lépett, Liam. Nem vonom vissza. Ez a ház addig az enyém marad, amíg élek, és egyetlen centet sem fogsz kapni belőle, amíg nem látom, hogy képes vagy megvédeni önmagadat. Ma éjjel nem maradsz itt. Összepakolod a ruháidat a vendégszobából, és kiveszel egy szobát egy motelben a belvárosban.
Liam arca megrándult, de nem vitatkozott. Bólintott.
– Megértem, anya. Megérdemlem.
