Liam rám nézett, és a szeme tele volt könnyel.
– Anya… esküszöm, nem tudtam a pénzről. Nem tudtam a nagybátyjáról. Azt mondta… azt mondta, csak egy felújítási hitel, hogy megcsináljuk a tetőt és a fűtést…
– Nem érdekel, mit mondott, Liam – vágtam el a szavait. – Ami érdekel, az az, hogy hol voltál az elmúlt négy hónapban. Hol voltál, amikor a feleséged kisöpörte az apád könyveit a dolgozószobából, és leküldte őket a garázsba a nedves betonra? Hol voltál, amikor a múlt héten közölte velem, hogy karácsonykor a saját szobámban kell vacsoráznom egy tálcáról, mert a barátainak „több térre van szükségük a társalgáshoz”?
Liam lesütötte a szemét. Nem volt válasza. Nem is lehetett.
– És hol voltál tíz perccel ezelőtt, fiam? – kérdeztem, és a tekintetem átfúrta a lelkét. – Amikor ez a nő belépett ide, a hatvan rokona előtt haszontalan öregasszonynak nevezett, és rabszolgaként követelte a vacsoráját? Mit csináltál? Odajöttél, és azt mondtad: „Anya, kérlek, ne csinálj jelenetet.”
A szobában olyan csend lett, hogy hallani lehetett a konyhai falióra ritmikus ketyegését. Tik-tak. Tik-tak.
– Nem én csinálom a jelenetet, Liam – folytattam lassan. – Én csak véget vetek neki.
Kivettem a fekete mappából a második papírlapot. Egy vastag, hivatalos végzést, a tetején a Franklin Megyei Bíróság aranyozott pecsétjével.
– Harper – fordultam a menyem felé, aki most már némán, dermedten bámult a papírra. – Te azt hitted, hogy ez a ház a tiéd lesz. Azt hitted, hogy mivel Liam az egyetlen fiam, a te akaratod azonos a törvénnyel. De elfelejtettél egy nagyon fontos apróságot.
– M-milyen apróságot? – dadogta Brenda, a lánya mögül előbújva.
