– Soha nem mondtam, hogy intézem, Harper – feleltem. A hangom olyan sima volt, mint a csiszolt folyami kavics. – Te azt mondtad: „Chelsea, csinálsz vacsorát a családomnak szilveszterre, mert neked úgy sincs semmi dolgod, és te tudod a legjobban kezelni ezt a régi sütőt.” Én pedig nem válaszoltam semmit. Te a csendemet engedelmességnek hitted. Ahogy mindig.
Brenda ekkor lépett előre, eltolva a lányát az útból. A vastag, púderezett arca vöröslött a dühtől, és a kezében lévő üres pezsgőspohárral felém bökött.
– Ez felháborító! Maga egy gonosz, szívtelen teremtés! Hát nem látja, mennyit dolgozott a lányom ezen a partin? Feldíszítette a házat! Meghívta a rokonságot! Hát miféle nagymama, miféle anyós az ilyen? Mit képzel, kik vagyunk mi, hogy így bánik velünk? Mi a Reynolds család vagyunk!
Kortyoltam egyet a vörösborból. A tanninok kellemesen szárították a számat.
– Hogy kik vagytok? – néztem végig Brendán, aztán Harperen, és végül megállapodott a tekintetem a fiamon.
Liam a boltív szélénél állt. A fehér ingének ujja fel volt tűrve, a haja zilált volt, és a tekintete a tölgyfa padlóra szegeződött. Ugyanarra a padlóra, amit az apjával, Daviddel harminc évvel ezelőtt csiszoltunk le és lakkoztunk le három rétegben, térden állva, miközben a rádióból a Fleetwood Mac szólt, és Liam még csak a térdemig ért.
– Ti vendégek vagytok – mondtam halkan. – Illetve… eddig a pillanatig azok voltatok. Mostantól viszont csak hívatlan betolakodók vagytok egy olyan házban, amihez semmi közötök.
– Anya, kérlek… – Liam végre megszólalt. A hangja olyan gyenge volt, olyan szánalmasan vékony, hogy szinte fájt hallgatni. – Ne csinálj jelenetet. Kérlek. Rendeljünk pizzát, vagy hozzunk valamit a cateringből… csak ne csináld ezt. Harper csak ideges. Hetek óta készül erre az estére…
