– David és én harminc évvel ezelőtt nem egyszerű magántulajdonként vettük meg ezt a birtokot – mondtam, és a szám sarkában megjelent egy apró, hűvös mosoly. – Létrehoztunk egy úgynevezett zárt családi vagyonkezelői alapítványt. A Powell Örökségi Trustot. A szerződés világosan rögzíti: a halálomig a ház kizárólagos, korlátlan birtokosa és haszonélvezője én vagyok. Sem eladni, sem megterhelni, sem jelzáloggal sújtani nem lehet az én személyes, közjegyző előtt tett beleegyezésem nélkül.
Meglengettem a papírlapot.
– És van benne egy másik záradék is. Egy olyan feltétel, amit David ragaszkodott hozzá, hogy bekerüljön, miután látta, hogyan fosztotta ki a saját unokatestvére az idős nagynénjét a halála előtt. Ha a vélelmezett örökös – vagyis Liam – vagy annak közvetlen hozzátartozója kísérletet tesz a vagyonkezelő kizárására, az ingatlan jogosulatlan megterhelésére, vagy ha bizonyíthatóan zaklatást, anyagi vagy lelki kényszerítést alkalmaz a tulajdonos ellen… az öröklési jog azonnali hatállyal megsemmisül.
Harper torka láthatóan elszorult. A keze megrándult, a zöld ruhájának anyaga megfeszült a mellkasán.
– Te… te kitagadtad a saját fiadat?
– Nem – válaszoltam, és egyenesen Liam szemébe néztem. – A fiamból még nem mondtam le teljesen. De a házból kizártam őt. És ami még fontosabb: téged, Harper, és a családodat, hivatalosan is nemkívánatos személlyé nyilvánítottalak ezen a birtokon.
A nappali felé mutattam a kezemmel.
– Ez a papír egy azonnali hatályú, bírói végzéssel megerősített birtokvédelmi határozat és felszólítás a jogtalan ingatlanhasználat megszüntetésére. Pontosan este hét óra van. A határozat szerint a vendégeknek harminc percük van arra, hogy elhagyják a házat. Harpernek és Liamnek pedig ma éjfélig van ideje összepakolni a személyes holmiját a vendégszobából.
– Szilveszter este van! – sikoltott fel Brenda, most már teljesen elveszítve az eszét. – Hová menjünk szilveszter este?! Minden étterem zárva van, minden szálloda tele van! Nem teheted ki az egész családomat a hidegbe!
