– Brenda – léptem az asszony elé, olyan közel, hogy éreztem az olcsó, tömény parfümjének szagát. – Te és a családod egyetlen fillérrel sem járultatok hozzá ehhez a házhoz. Idejöttetek, felhajtottátok a pezsgőmet, elvártátok, hogy a lányod uralkodjon felettem, és azt hittétek, hogy a vacsorátok az én kötelességem. A 23-as út mentén van egy Denny’s. Egész éjjel nyitva vannak. Ott kaphattok sült krumplit és palacsintát. Pontosan oda valók vagytok.
– Nem megyünk sehova! – csattant fel Harper, és megpróbálta kitépni a kezemből a mappát, de egyetlen gyors mozdulattal hátraléptem, elkerülve a karmait. – Ez a ház Liamé is! Liam, mondd meg neki! Hívd a rendőrséget!
Liam ekkor lassan, nagyon lassan felemelte a fejét.
Az arca már nem volt sápadt. A szemeiben a bizonytalanság helyét valami mély, sötét és jeges felismerés vette át. Ránézett a feleségére – a nőre, akit négy hónappal ezelőtt még az élete szerelmének hitt, akinek minden kívánságát leste, akiért feladta a saját békéjét és a saját anyja tiszteletét.
– Nem hívok rendőrséget, Harper – mondta Liam. A hangja nem remegett többé. Mély volt, tompa és végleges.
Harper meglepetten torpant meg.
– Mi az, hogy nem hívsz?! Hát nem látod, mit csinál a mami?!
– Nem az anyám csinálja ezt, Harper – mondta a fiam, és tett egy lépést a felesége felé. – Te csináltad. Te és az anyád. Hazudtál nekem. Azt mondtad, a hitel a mi közös jövőnk. Azt mondtad, csak segíteni akarsz anyámnak a fenntartásban. És közben a hátam mögött el akartad zálogosítani a házat, amit az apám a saját kezével épített fel?! Hogy a te ingyenélő családodat mentsd meg a csődtől?!
– Liam, drágám, gondolj a szerelmünkre… – próbálkozott Brenda mézédes hangon, de Liam egyetlen mozdulattal félrelökte az asszony felé nyújtott kezét.
– Takarodjatok innen – mondta a fiam.
