A szó úgy hasított végig a konyhán, mint a fagyos északi szél.
– Mit mondtál? – kérdezte Harper, a szemei tágra nyíltak a hitetlenségtől.
– Hallottad – lépett el mellette Liam a boltív felé, és a nappaliban feszengő tömegre nézett. – Mindenki szedje össze a kabátját. A bulinak vége. Harminc percetek van, mielőtt a seriff ideér.
A nappaliban azonnal kitört a pánik. A rokonok – akik az előbb még a konyhába bámulva várták a megalázásomat – most fejvesztve kapkodták a kabátjaikat, a sáljaikat, a kézitáskáikat. Gregory nagybácsi már az ajtónál állt, és a feleségét rángatta kifelé a hidegbe; a gyerekek sírtak, a poharak a dohányzóasztalon maradtak, a pezsgő szétfolyt a padlón.
Harper ott állt a konyha közepén, egyedül, a zöld ruhájában, mint egy megbukott színésznő a leomló díszletek között.
– Liam… ezt nem teheted meg velem… – suttogta, a könnyeitől elkenődött a drága szemfestéke. – A feleséged vagyok…
– A feleségem voltál – felelte Liam, és még csak rá sem nézett. – Holnap reggel az első utam az ügyvédhez vezet. Vége van, Harper.
A bejárati ajtó nyitva állt, a jeges téli levegő beáramlott a házba, felkavarva a száraz fenyőfa illatát és a füstölők füstjét. Az autók egymás után indultak el a kocsifelhajtóról, a fényszórók pászmái végigsöpörtek a nappali falain, ahogy a hatvan vendég megszégyenülten, éhesen menekült az éjszakába.
Harper még egyszer rám nézett. A tekintetében már nem volt gőg, sem fölény. Csak a puszta, nyers gyűlölet maradt, ami a leleplezett ragadozók sajátja, amikor rájönnek, hogy a préda nemhogy nem adta meg magát, de az egész csapdát rájuk robbantotta.
– Megbánod még ezt, te vén boszorkány – sziszegte, miközben felkapta a bundáját a székről.
– Nem hinném, Harper – válaszoltam, és lassan visszaültem a helyemre a kihűlt steakem mellé. – De te… te minden egyes alkalommal emlékezni fogsz rám, valahányszor a bíróságon aláírsz egy papírt.
