Visszamentem a nappaliba. A hatvan vendég után ott maradt a zűrzavar: félbehagyott poharak, gyűrött szalvéták, eldobott kabátakasztók. De nem bántam. Holnap reggel felkelek, bekapcsolom a porszívót, felmosom a tölgyfa padlót ecetes vízzel, pont úgy, ahogy harminc évig csináltam, és a ház újra ragyogni fog. A ház megtisztul.
Odaléptem a lemezjátszóhoz a kandalló mellett.
Feltettem David kedvenc lemezét: Louis Armstrongot. A tű halkan sercegett a barázdákban, majd a szoba megtelt azzal a mély, meleg, reszelős trombitaszóval, ami évtizedeken át az otthonunk szívverése volt.
Kimentem a konyhába, megfogtam a borospoharamat, és kimentem a hátsó teraszra.
A fagyos éjszakai levegő azonnal arcul csapott, de nem fáztam. A vastag gyapjúkardigánom melegen tartott. A hófehér kert felett a csillagok hidegen, tisztán ragyogtak a sötét égbolton. A távolban, Columbus belvárosa felől halk tompa puffanások hallatszottak: az éjféli tűzijáték első rakétái törtek a magasba, vörös, zöld és arany fénybe vonva a téli felhőket.
Éjfél volt.
Felemeltem a poharamat a sötétség felé, a nagy vörösfenyőfa csupasz, havas ágaira nézve.
– Nos, David – suttogtam a csendben, és egy magányos, meleg könnycsepp végigcsorgott az arcomon, beleveszve az apró ráncok közé. – A ház még áll. És az asszonyod… az asszonyod még mindig tudja, hogyan kell vigyázni rá.
Belekortyoltam a borba. A tüdőm megtelt a hideg, tiszta téli levegővel.
Hetvenéves voltam. Nem voltam gazdag, és nem voltam fiatal. De szabad voltam. És ebben a házban soha többé nem kérdezi meg tőlem senki, hogy mit keresek a saját asztalomnál.
