– Ez őrültség! Ez az ember egy egyszerű asztalos! Egy senki, aki a garázsában faragja a fát! Hogyan adhatná oda valaki egy több milliárd pesos építőipari óriásvállalatot egy bukott volt vejének?!
– Úgy – vágott közbe Don Rafael, és a bottal akkorát csaptak a mrványburkolatra, hogy a jelenlevők megragadtak a helyükön –, hogy ez a „bukott volt vej” az egyetlen ember ebben a családban, aki nem adta el a becsületét pénzért!
Lucía, aki eddig némán, a tekintetét a terítőre szegezve ült Álvaro mellett, most riadtan nézett az apjára, majd rám. Az arca sápadt volt, és az ujjai remegtek a pohár szárán.
– Apa… kérlek, gondold ezt át – mondta Lucía halkan, szinte könyörögve. – Tomás három éve elvált tőlem. Már nem tartozik a családhoz. Miért tennéd őt a fejünkre? Miért alázod meg Juliánt és Álvarót mindenki előtt?
Don Rafael lassan felém fordult. A tekintetében nem harag volt, hanem mély, szomorú csalódottság a saját vére iránt.
– Mert a te férjed, Álvaro, és a te testvéred, Julián, tönkretették a vállalatot. És mert te, Lucía, hagytad, hogy elüldözzék azt az embert, aki éveken át megvédett téged a saját családod romlottságától.
3. RÉSZ: A VALLE DEL ENCINO TITKA
A konyha felől, ahol a szolgálók álltak a nyitott ajtóban, teljes csend uralkodott. Marta néni, a szakácsnő, a köténye sarkát szorongatta, és a szemei tágra nyíltak az ámulattól. Beto, a fiatal pincér, halkan szorította össze a öklét.
– Nem értem, miről beszélsz, apa – mondta Julián, miközben az izzadságcseppek megjelentek a homlokán. – A Valle del Encino projekt a cég történetének legnagyobb sikere! 2400 millió peso! A megállapodást jövő héten írjuk alá az ingatlanalappal!
– Nem fogjátok aláírni – feleltem csendesen.
