Én magam soha nem költöztem be a San Pedro-i rezidenciába, és nem vettem fel a méregdrága öltönyöket. Megtartottam a bútorrestauráló műhelyemet Monterreyben. A cég igazgatótanácsi üléseit minden hónap első hétfőjén tartottuk – nem a márványtermekben, hanem a műhelyem melletti tágas tárgyalóban, ahol mindig fűrészpor- és lakkillat szállt a levegőben.
A következő karácsonykor a saját házamban terítettem meg az asztalt. Nem volt rajta gravírozott kártya, sem méregdrága kristálypohár.
Az asztalfőn én ültem, mellettem a lányom, Renata, aki már az én elveim szerint tanult építészetet. Ott ült Marta néni, a szakácsnő, aki nyugdíjba vonulása után nálam talált otthonra, Ernesto, a régi sofőr, és a fiatal Beto, aki azóta az új építőipari cégünk egyik legfiatalabb projektvezető-jelöltje lett.
Amikor felemeltem a poharamat, nem a milliós üzletekre köszöntöttem a jelenlevőket, hanem arra az egyetlen dologra, amit semmilyen pénzért nem lehet megvásárolni: a tisztességre és arra a székre, amit az ember a saját erejéből, emelt fővel foglalhat el a világban.
