Ügyvédnője, Patricia Robles, még aznap éjjel átadta a dokumentumokat a szövetségi hatóságoknak. Három nappal karácsony után Julián Salcedót és Álvaro Gómezt letartóztatták pénzmosás, csalás és építési szabálytalanságok elfedésének vádjával. A Valle del Encino projektet azonnal leállították, megmentve ezzel több száz jövőbeli vásárlót egy katasztrófától.
Lucía a családi házból egy kisebb gualadalajarai lakásba költözött. A válása Álvarótól gyors és dühödt volt, de a szégyen, amit a fia és a volt férje tettei miatt érzett, átalakította őt. Egy héttel szilveszter előtt megjelent a műhelyemben.
A lakk és a frissen vágott fa illata betöltötte a teret. Lucía megállt az ajtóban, az egyszerű selyemruhája kirítt a poros munkapadok közül.
– Tomás… – mondta halkan.
Abthagytam a csiszolást, és letettem a szerszámot. – Szia, Lucía.
– Én… nem tudom, hogyan kérhetnék bocsánatot tőled – mondta, miközben a könnyek gyűltek a szemébe. – Éveken át azt hittem, te vagy az, aki feladta. Azt hittem, te voltál a gyenge. És miközben én számon kértem rajtad a siker hiányát, te a saját életedet és hírnevedet áldoztad fel, hogy megvédd az apámat és engem a szégyentől.
– Nem miattad tettem, Lucía – feleltem csendesen. – Apád miatt tettem. És a saját lelkiismeretem miatt. Nem tudtam volna végignézni, hogy emberek halnak meg egy összeomló épületben, csak azért, hogy a te családod megtartsa a luxuséletét.
– Tudom – bólintott Lucía. – És most már értem. Renata felhívott tegnap Guadalajarából. Büszke rád, Tomás. A lányunk büszke az apjára.
Mosolyogtam. Ez volt az egyetlen dolog, ami igazán számított nekem.
Don Rafael a következő év tavaszán csendben elhunyt. Békében ment el, tudva, hogy az életműve biztonságban van. A vagyonkezelő alapítvány elnökeként teljesen átszerveztem a Desarrollos Salcedo vállalatot. A céget megtisztítottuk a korrupciótól, a Valle del Encino területét természetvédelmi parkká alakíttattuk át, a cég vezetésébe pedig független, tisztességes mérnököket ültettem.
