Minden szem rám szegeződött. Tizenegy éve voltam csendben. Tizenegy éve tűrtem, hogy az egész monterrey-i elit úgy tekintsen rám, mint a lusta, sikertelen férjre, aki feladta az építőipari karriert, mert „nem bírta a nyomást”. Tizenegy éve hordoztam a titkot, amit Don Rafael kérésére őriztem, hogy ne döntsem romba a Salcedo nevet.
Lassan felálltam a kis papírabrosszal letakart asztaltól a szolgálati részleg mellett. Odaléptem a főasztalhoz. Álvaro elhúzódott tőlem, mintha a műhelyem fűrészpora bepiszkíthatná a méregdrága öltönyét.
– Elmondod nekik te, Julián, vagy mondjam el én? – kérdeztem, miközben egyenesen a sógorom szemébe néztem.
– Nincs mit elmondani! – kiáltotta Julián, de a hangja elcsuklott. – Egy bukott ember vagy, Tomás!
– Tizenegy évvel ezelőtt – léptem közelebb az asztalhoz – én voltam a Valle del Encino projekt vezető főmérnöke. Az apád rám bízta a talajvizsgálatokat és a szerkezeti terveket. Amikor átnéztem a számításokat, rájöttem, hogy a hegyoldal, ahová a luxuskomplexumot terveztétek, egy mozgó agyagrétegen fekszik. Bármilyen építkezés ott emberéleteket követelt volna egy nagyobb esőzés után.
Leonor felhorkant. – Ez régi mese! A szakértők mindent jóváhagytak!
– A te fiad szakértői, Leonor! – mondta Don Rafael keményen. – Folytasd, Tomás!
– Amikor benyújtottam a jelentést – folytattam –, Julián elrejtette a dokumentumokat. Azt akarta, hogy hamisítsam meg a talajmechanikai jegyzőkönyvet, mert a cég már felvette a több milliárdos előleget a befektetőktől. Megtagadtam. Másnap Julián odajött hozzám, és azt mondta: ha nem írom alá, végleg tönkreteszi a karrieremet, és gondoskodik róla, hogy a Salcedo család kiközösítsen. Nem a cégtől léptem ki, Julián. Apádtól kértem, hogy mentsen fel a munkavégzés alól, mert nem voltam hajlandó gyilkos szerkezeteket tervezni a ti kapzsiságotok miatt.
Lucía döbbenten nézett rám. – Tomás… te ezt… te ezt soha nem mondtad nekem. Azt mondtad, belefáradtál az építészetbe. Azt mondtad, a faipari műhelyben akarsz dolgozni…
