“Két évig én fizettem a számlákat egyedül, te pedig üzletemberként játszottál. És most az anyád érkezik a kis jegyzetfüzetükkel, hogy megtanítson nekem élni? Ti ketten menjetek ki,” mondtam.
“Tedd a bőröndeket a falhoz.” És holnap lehúzod a függönyöket: mostantól én fogok ebben a szobában élni!”
Irina Nikolaevna hangja olyan határozottan visszhangzott be a bejáraton, hogy az ember azt hitte volna, nem az én lakásom Mytishchiben, hanem az ő területe.
Épp most tértem vissza egy bevásárlótáskával, tizenkét óra talpon voltam, és néhány másodpercig mozdulatlanul néztem a jelenetet. A lábtörlőn három bőrönd, egy kockás táska, egy táska tele edényekkel és serpenyőkkel, valamint egy tál palántákkal. A hajkeféje a komódon hevert. A ballonkabátja a fogaszkon lógott. Az ablakpárkányon a kuszkájaimat sarokba tolták, hogy helyet csináljanak a paradicsomnövényeinek közepén.
“Először megtudhatnám, ki engedte, hogy itt letelepedj?” Kérdeztem, miközben a táskámat a földre tettem.
Az anyósom lassan megfordult, olyan arckifejezéssel, mintha már régóta várná ezt a pillanatot.
“Ah, hála az égnek, itt vagy.” Csak egyszer elmagyarázom: ma óta itt élek, és helyrehozom a dolgokat. Mert Maxime-mel bármit csináltál. Nincs több pénz, nincs fej, hanem a miniszterek ambíciói.
“A díjaink ki van fizetve.” A hűtő tele van. Dolgozom. Maxime dolgozik. Miről beszélsz pontosan?
“Ne emeld fel a hangod.” Kezdd azzal, hogy megértsd, mit hozott a férjed. Maxime! Gyere ide, és mondd el a feleségednek az igazat! Különben ő lesz az utolsó, aki megtudja.
Egy idő után kisétált a konyhából. A papucsai a linóleumon hevertek, mint egy gyerekét, akit az igazgató irodájába hívtak. Szürke póló, kitérő tekintet, idegesen babrálva a ruhadarabja aljával.
“Vera, ez egy nehéz helyzet,” kezdte. De ne ragadj el még túlzásba.
“Már elragadtatott vagyok.” Csak annyit kell értenem, miért. Beszélj.
Lenyelte, az anyjára nézett, majd újra a földre nézett.
“Befektettem. Ez jó lehetőség volt. Felszerelés, egy platform, garantált bevétel három hónapon belül. Mindent kiszámoltam.
