A telefonom szinte azonnal rezegni kezdett. Először Maxime: “Túl messzire mentél.” Aztán az anyósom: “Sans-gœur”. Aztán üzenet érkezett Galina Szergeevnától, az ötödik emeleti szomszédtól.
“Vera, bocsáss meg, hogy beleavatkozom abba, ami nem engem érint. Az anyósod egy hete megkérdezte, mennyi áron adjuk bérbe a szobákat a diákoknak, és hogy szerződés nélkül is megoldjuk-e. Furcsának találtam akkoriban. Csak hogy tudd. »
Kétszer is elolvastam az üzenetet, és hirtelen felnevettem. Elfojtott, keserű nevetés, majdnem megkönnyebbüléstől.
Tehát nem volt spontán volt. Ez nem az a “balszerencse lecsap és anya elmenekül” forgatókönyv volt. Előre átgondolták. Már elvégezték a számlákat. Megbecsülték, mennyit tudnak kihozni belőlem, és milyen könnyű lesz manipulálni.
Érdekes módon ez a felfedezés nem fejezett be; befejezi, hogy egyenesedjen. Amikor megérted, hogy nemcsak egy fait accompli-t kaptál, hanem mindent úgy terveztek, hogy téged használjunk, minden könnyebbé válik. Kevesebb illúzió, több levegő.
Elmentem a konyhába, elővettem a kék szélű porcelán poharát — ugyanazt, amit Maxime mindig mondta: “Kár minden nap használni” — és töltöttem magamnak egy teljes testű fekete teát. Nincs gyógyteás, nincs nyugtató. Egy egyszerű tea, amennyire csak lehet, keserű.
Újra csörgött a telefon. Olga.
“Kiabál, hogy mindenki ellene van. Anya sír. Holnap felhívtam egy szakértőt az autó értékelésére. Köszönöm, hogy nem adtad fel. »
Egyszerűen csak így válaszoltam: “Nem nekem kell megköszönnöm. Te vagy az. És
hirtelen rájöttem, hogy ezt az üzenetet magamnak is szólítom.
Mert ez a családi mocskos nem pénzkérdésen alapult. Ez azon a szokáson alapult, hogy a nők mindent meg akarnak menteni: kisimítani a széleket, türelmesek lenni, mások tetteit igazolni, magadat az ő helyükbe helyezni, miközben kiürülsz a lényegedtől — először azzal, hogy kizárnak a döntésekből, aztán a saját otthonodból, végül pedig önmagadtól.
Ma ez a rendszer nem működött. Nem azért, mert vasból vagyok. Hanem azért, mert halálosan elegem van abból, hogy békések legyek.
