“Te?” Gúnyosan mosolyogtam. Sosem számoltál ki semmit a telefonhiteleden kívül. Miben pontosan?
“Egy kriptobányászati történet,” kitörte gyorsan. Ne nevetj el. Eleinte nem tűnt átverésnek.
“Mondd meg neki az összeget,” parancsolta az anyósom. Az arca még mindig túl nyugodt az ízlésemnek.
Tovább maradt csendben, mint amennyire méltó lett volna.
“Kétmillió,” mondta meg végül.
Még rosszul sem éreztem magam. Mintha bent egy villanykapcsolót kapcsoltak volna ki.
“Hol találtál kétmilliót?”
“Nem ő,” mondta Irina Nikolaevna. Olga nevére adtuk a kölcsönt. A nővére. Meggyőzte, hogy vegye fel a kölcsönt. Megígérte, hogy hat hónapon belül visszafizeti neki, majd segít neki az ingatlanhozzájárulásban. Ennek eredményeként nincs több pénz, a helyszín bezárt, már nem veszik fel a telefont, és az első határidő négy nap múlva van.
Lassan levettem a kabátomat, és felakasztottam a fogdatartóra.
“Akkor ott vagy a belépésemben, hogy elmondja, a férjem titokban kétmilliós átverésbe kezdett, hogy belevonta a nővérét is, és hogy te hozzám jössz.” Nem felejtettem el semmit?
“Igen,” mondta szárazon az anyósom. Nem azért jöttem, hogy “éljek”, hanem hogy megmentsem a bútorokat. Mostantól már nincs több személyes kezdeményezés. A bérek kontroll alatt vannak. A költségek kontrollálva vannak. Tervet készítettem.
Elővett egy vastag jegyzetfüzetet, amiben apró négyzetek voltak, mintha tényleg egy építkezést akart szerezni.
“Nézd.” A kis szobádat ki kell üríteni. Az íróasztal, a lámpák, a dobozok: megszabadulunk tőle. Béreljük a szobát egy diáknak, már van egy jelöltem a szememben. A fizetésed a közös pénzbe kerül. Maxime is megadja a sajátját. Most én vagyok az, aki bevásárol. Nincs több kiszállítás, elvitelre vitelt kávé és füstölt lazac. Úgy fogsz eszni, mint a normális emberek: leves, tészta, csirke akcióban. És megszabadulsz a macskáról. Allergiás vagyok a hajra. És már nem költesz egy kopekákat sem a kozmetikai dolgokra. Már nem az ideje annak, hogy kényeztesd magad.
