Az anyósom a jegyzetfüzetét a tenyeréhez csapta.
“Elég a humorból.” Leülünk, és eldöntjük, ki mennyit ad. Szigorúan élve két év alatt kijutunk ebből. Olga is fizetni fog, ez jót tesz neki, kevesebb időt tölt majd szépségszalonokban.
“Értitek egymást?” kérdeztem. Ki ez a “mi”? Miért a tartozás a tiéd, a döntés a tiéd, de az egyetlen elemek, amelyek az enyém, az a lakás és a fizetésem?
“Mert te vagy a felesége!” jelentette ki majdnem komolyan. Nőnek lenni nem arról szól, hogy kávéval fényképezzen. Arról szól, hogy jelen legyünk a nehézségekben.
“Jelen vagyok, igen.” Pórázon nem.
— Valahogy…
“Nem, te vagy az, aki hallgat rám.” Csendben maradtam, amikor a hűtőnkben kutattad, hogy kritizáld a levesemet. Csendben voltam, amikor minden családi vacsoránál azt mondtad, Maxime már vett volna egy kastélyt nélkülem. Csendben maradtam, amikor a munkámat “papírmunkának” nevezted. De most belépsz a házamba a bőröndjeiddel, a jegyzetfüzeteddel és egy tervvel, hogy egyszerű pénztárcává változtass. És ennyi.
Lehajoltam, megragadtam a legközelebbi bőrönd fogantyúját, és a lépcsőn gurítottam.
“Vera! Az anyósom olyan hangosan kiabált, hogy a szomszédaim teája biztosan remegett a csészéjükben. Elvesztettél az eszed?!
“Nem. Épp ellenkezőleg.
Elővettem a második bőröndöt. Aztán a kockás táska. Aztán a zacskó edényekkel. Még finoman a palántatálat is mellé tettem — a paradicsomnak, ellentétben az emberekkel, semmi köze hozzá…
“Maxime, látod, mit csinál?!” Irina Nikolaevna kiabált. Elárul téged! De ki fog utána vágyni téged, ha a saját feleséged hátat fordít neked nehéz időkben?
“Róla?” Mondtam, miközben a férjemre néztem. Majd meglátjuk.
Végre visszanyerte a normális hangját:
“Vera, végre, ezt nem tehetjük.” Család vagyunk. Össze kell tartanod, áldozatokat hozni, várni, hogy elmúljon. Nem tudom eladni az autót, szükségem van rá, hogy dolgozzak.
“Tökéletes. Szóval a fizetésem mindenkié. Az én lakásom mindenkinek való. A szobám bérre van. A macskám az utcán van. De az autód szent tehén?
“Ne túlozz mindent.
