“Kiraboltad a saját lányodat, és most azt kéred, hogy engedjek vissza a lakásba?” Helena hallani akarta, mit fog mondani a férje.
Helena óvatosan összehajtott egy halom gyerekruhát egy táskába. Mindegyik kiváló állapotban volt — Sonia gyorsan nőtt, és a ruháknak nem volt ideje elkopni. A tenyerével simogatta a ruhát, sóhajtott, és megkötözte a táska fogantyúit.
“Anya, megint Lise-nek adod őket?” kérdezte Sonia, miközben az ajtóban állt, és magához szorította a plüss nyulat.
“Igen, drágám.” A Tata Oxana nehéz időszakon megy keresztül. Lise-nek ruhák kellenek, és ezek már így is túl kicsik neked.
“Rendben,” válaszolta Sonia, vállat vonva. De ne add a kék ruhát a margarétákkal, rendben? Ez a kedvencem.
Helena mosolygott és bólintott. Megértette a helyzetet: két évvel ezelőtt Paul balesetben meghalt, így Oxana egyedül maradt kis Lise-vel. A segítés természetesnek tűnt, ugye. Helena sosem tartotta magát fukarnak.
Dimitri este hazajött, letette a táskáját a küszöbhöz, és a konyhába pillantott.
“Helen, anya hívott.” Azt mondja, Oxanának még mindig anyagi problémái vannak.
“Tudom. Ma hoztam neki egy zacskó ruhát Lise-nek. Jó dolgok, majdnem újak.
“A ruhák jók, de mindenekelőtt anyagi segítségre lenne szüksége.
Helena egy tányért tett férje elé, és leült vele szemben.
“Dimitri, múlt hónapban küldtünk neki tizenötezret. És az előző hónapban tízezer. Nem vagyok ellene a segítségnyújtásnak, de nekünk is vannak saját költségeink.
“Ő a nővérem, Helen.”
“Emlékszem rá. Pont ezért segítek neki. De maradjunk ésszerűek, rendben?
Dimitri csendben maradt, tekintete a tányérjára szegeződött. Helena nem ragaszkodott hozzá; Meg volt győződve arról, hogy a türelem és a gyengédség jobb, mint bármilyen vita. Végül is Oxana gyásza valós volt, és az együttérzés volt az egyetlen, amit Helena kínálhatott anélkül, hogy kímélné.
