Dimitri kinyitotta a száját, majd becsukta. Próbálta folytatni:
“Felnőtt férfi vagyok. Tudok újakat venni. Oxana nem tud.
“Sonia sem tudja megváltani magát, Dimitri. Négy éves. Az egyetlen bástyája mi vagyunk. És megfosztod tőle, amit amivel felajánlhat valaki más gyermekének.
“Lise nem idegen!” Ő az unokahúgom!
“És Sonia a te lányod.” A saját lányod. És te az utolsóba tetted.
Dimitri becsapta az ajtót és elment. Helena nem próbálta felhívni. Betakarta Soniát, mesét olvasott neki, megcsókolta a homlokát, majd visszasétált a folyosóra. A jegyzetfüzete az asztalon volt. Kinyitotta, és egyetlen szót írt: “Válás.”
Eltelt egy hét. Dimitri az anyjával élt, és nem adott hírt. Helena nem kereste őt – sok dolga volt. A lakás már a házasságuk előtt is az övé volt, és a papírjai rendben voltak. Felvette a kapcsolatot egy ügyvéd barátjával, és megkezdte az eljárást.
Sonia csak egyszer kérdezte az apjáról.
“Mama, visszajön az apám?”
“Nem tudom, drágám. De mindig nálad leszek.
“Nekem elég ennyi.”
Helena nyelt egyet, és még szorosabban megszorította lányát. Négy év, és valakinek az érve, aki negyven éven keresztül élte.
Gennady Petrovich telefonált.
“Kis Helene, megértettem, hogy ez—” bonyolult kettőtök és Dimitri között.
“Gennady Petrovics, elválunk.”
“Nem avatkozok bele az ügyeidbe.” Csak azt akarom mondani: igazad van. Múlt héten Oxana azt mondta, hogy Paul lakását neki kell hagynom. Az a lakás, amit a feleségemmel a saját megtakarításainkkal vettünk.
“Komolyan beszél?”
“Természetesen. Ezt “igazságos kártérítésnek” nevezi a férje elvesztéséért. Mintha nem veszítettem volna el az eszemet. Mintha nem temettem volna el a saját fiamat.
A következő szombaton, amikor Helena hazament a vásárlásból, hangokat hallott az ajtó mögött. A kulcs megfordult, mielőtt reagálhatott volna. Dmitrij belépett, majd Galina Sergeevna, Oksana és Lise követték.
Lise a kék ruhát viselte a margarétákkal—ugyanazt, amit Helena megígért, hogy nem ad oda.
