Másnap Gennadyj Petrovich — a néhai Paul apja — telefonált. Hangja meleg volt, enyhe bűntudattal átcsúfolva.
“Kis Helenem, jó reggelt. Játékokat hoztam Lisette-nek, de Oxana még az ajtót sem nyitotta ki. Azt mondja, nincs szüksége játékokra.
“Gennady Petrovics, ne aggódj. Fáradt, az idegei végére áll. El fog múlni.
“Tudod, minden héten meglátogatom őket. Imádom az unokáját. De Oxana úgy néz rám, mintha tartoznék neki valamivel. Nyugdíjas vagyok, Hélène, nincs millióm.
“Már most többet csinálsz, mint sokan mások.” Lise imád téged, ez a legfontosabb.
Gennady Petrovics sóhajtott, és elindult. Helena letette a telefont, azt gondolva, hogy beszélnie kell Oxanával – gyengéden, ártatlanul. Csak hogy emlékeztessem, hogy a körülötte lévő emberek erőfeszítést tesznek.
Galina Szergejevna figyelmeztetés nélkül érkezett meg. Helena kinyitotta az ajtót, és meglátta anyósát, kezében egy papírdarabot.
“Jó reggelt, Helen.” Nem maradok sokáig.
“Jöjjön be, Galina Szergejevna.” Kérsz egy teát?
“Most nem tea ideje.” Nézd csak ezt.
Galina Szergejevna átadta neki az újságot. Helena kinyitotta, és talált egy listát, amely rendezett, számozott kézírással volt írva: téli kabát, csizmák, három pulóver, farmer, iskolai hátizsák, ágynemű.
“Mi az?”
“Ez az, amire Lise-nek szüksége van. Oxana készítette elő. Érted, a kicsi nő, állandóan új dolgokra van szüksége.
“Galina Szergejevna, két hete hoztam egy egész táska ruhát. Volt egy kabát és pulóver.
“Akkor nem erre volt szükség. Az Oxana szerint a méretek nem egyeztek.
Helena enyhe bosszúságot érzett, de visszafogta magát. Talán valóban hibázott a méretében. A gyerekek különböző ütemben nőnek fel.
“Rendben. Megnézem, mi maradt Sonia holmijaiban. De a hátizsákot és az ágyneműt meg kell venned.
“Akkor vedd meg őket.” Nem fogja megtörni a bankot.
Helena lassan összehajtotta a listát.
“Átgondolom, Galina Szergejevna.”
Az anyósa elment, Helenát egyedül hagyva a folyosón ezzel a listával, próbálva meggyőzni magát, hogy minden normális. Hogy ez csak egy ügyetlen módja a segítségkérésnek, semmi több.
