A sárga földből feltörő barna ár nem csupán vizet hozott: köveket, korhadt fatörzseket, letarolt bozótmaradványokat görgetett maga előtt mély, tompa morajlással. A hang úgy terjedt a föld mélyén, mint egy közeledő tehervonat robaja, amelyet a fémlemez tetőkön csattogó jégverés és a villámok sistergése kísért.
Don Esteban Valdés a furgon motorháztetejének támaszkodott, bőrcipője már bokáig merült az agyagos híg masszában. A keze remegett, ahogy az okostelefon képernyőjét törölgette átázott ingujjával. A harmadik hívás is sípolt, kétszer, háromszor, majd rákapcsolt a hangpostára: „Mariana Salgado vagyok, kérem hagyjon üzenetet…”
– Az ördögbe is! – csapott rá a kormánykerékre. A telefon kijelzőjén a cellainformáció hirtelen két vonásról egyetlen vörös felkiáltójelre ugrott: a hegyi átjátszóadó feladta a harcot a villámcsapások alatt.
– Apa! – Rodrigo kiáltása élesen vágott át a szél üvöltésén. A fiú sárga munkavédelmi sisakja félrecsúszott a fején, a drága, vízhatlannak mondott dzsekije lucskos rongyként tapadt a hátára. – A kettes raktár ajtaját benyomta az első árhullám! Ha a víz eléri a hűtőkamrák generátorait, a teljes elektromos vezérlés leég, és a hétfői hat teherautónyi vetőmag és vegyszer mind odavész! Százhúszezer dollár, apa!
– Nem a magok miatt aggódom, te ostoba kölyök! – üvöltött vissza Esteban, és a szeme sarkából látta, ahogy a munkások tanácstalanul, dermedten torlódnak össze az irodaépület betonemelvényén. – Nézd a domboldalt! Nézd a tározó gátját!
A kis mesterséges tó, amelyet még az előző tulajdonos, Doña Clara építtetett az aszályos hónapok átvészelésére, nem egyszerűen megtelt: a hegyről lezúduló áradat olyan sebességgel ömlött bele, hogy a vízfelület tajtékozva emelkedett centiméterről centiméterre. A földtöltés tetején már átcsapott az első sáros nyelv, és a tömörített agyag mállani kezdett. Ha az a gát átszakad, négyszázezer köbméter víz szabadul el egyszerre. Az nemcsak a raktárakat törli el a föld színéről, hanem a völgyben fekvő munkásszállásokat és a falu alsó utcáit is.
