Esteban a kút kávájára roskadt. A tüdeje égett, a karjai erőtlenül lógtak az oldala mellett. Rodrigo mellette ült a sáros földön, a fejét a térde közé hajtva, reszketve a kimerültségtől és a sokktól.
Mariana a kék Datsun platójánál állt, és a kezét mosta egy tiszta vizű kannából. Arcán sem diadal, sem elégtétel nem látszott; csupán a megszokott, komor nyugalom, amellyel a földdel és az elemekkel bánó emberek tekintenek a világra.
Esteban nehezen feltápászkodott, és odament hozzá. A léptei nehezek voltak a sárban. Amikor megállt előtte, nem nyújtotta a kezét – tudta, hogy a véres, sáros tenyere nem méltó a nőhöz. Helyette lassan, mélyen lehajtotta a fejét.
– Nem a ranchot mentette meg, Mariana – mondta a férfi rekedten, elcsukló hangon. – Engem mentett meg attól, hogy gyilkos legyek. Ha átvágjuk a gátat Navarro felé… ha nem jön vissza…
Mariana elzárta a kanna csapját, és megtörölte a kezét egy tiszta ronggyal.
– Nem maga miatt jöttem vissza, Don Esteban. És nem is a ranch miatt.
A zsebébe nyúlt, és előhúzta a sárga műanyag mappát, amit gondosan szárazon tartott. Odanyújtotta az üzletembernek.
– Akkor miért? – kérdezte Esteban értetlenül, átvéve a mappát. – Reggel mindenki előtt elküldtem. Megaláztam. A fiam gúnyt űzött a tudásából. Miért kockáztatta az életét, hogy visszajöjjön ide a vihar közepén?
Mariana a távolba nézett, a hegyoldal felé, ahol a lezúduló víz most már békés patakként csordogált a kitisztított kőmederben.
– Nyissa ki a mappát, Don Esteban. Nézze meg az utolsó lapot. Amit reggel nem engedett megmutatni.
Esteban ujjai remegtek, ahogy kibontotta a celluxot. A papírok között nemcsak topográfiai felmérések és régi fényképek voltak. Az utolsó oldal egy kézzel írt végrendelet hivatalos, közjegyző által hitelesített másolata volt, harminckét évvel ezelőttről.
