A szöveg rövid volt, tiszta és határozott, Don Esteban saját családjának múltjából:
„Én, Doña Clara Valdés de Salgado, kijelentem, hogy a La Esperanza ranch sosem volt egyetlen ember tulajdona. Ezt a földet a víz formálta, és azoké marad, akik értik a szavát. Ha fiam, Esteban valaha visszatér a városból, és megpróbálja eladni vagy átalakítani a birtokot a hegy törvényeinek figyelmen kívül hagyásával, a földhasználati jog felét arra a személyre ruházom, aki a házban marad megőrizni a vízfolyások rendjét…”
Esteban szeme előtt elsötétült a világ. A neve… az anyja neve.
– Doña Clara… az anyám…
– Nem véletlenül Salgado a vezetéknevem, Don Esteban – mondta Mariana halkan, de sziklaszilárdan. – Az apám az ön mostohatestvére volt. Akit az ön apja elűzött erről a vidékről negyven évvel ezelőtt, mert egy cselédlányt vett feleségül. Én itt születtem, ebben a házban. Amikor ön Ciudad Vallesben építette a birodalmát, és harminc évig felé sem nézett az öregasszonynak, én fogtam a kezét, amikor meghalt. Én tanultam meg minden egyes követ, minden egyes forrást ezen a földön.
Rodrigo lassan feltápászkodott a sárból, és hitetlenkedve nézett az apjára, majd a nőre.
– Szóval te… te a családunkhoz tartozol?
Mariana keserűen elmosolyodott.
– Nem, Rodrigo. Én ehhez a földhöz tartozom. Nem a ti pénzetekhez, és nem a ti cégetekhez. Amikor reggel elvettétek a kulcsokat, nem a hatalmat vettétek el tőlem, csak a lakatokat. De a La Esperanza nem a falakból áll. Ha ma nem jövök vissza, a nagymamád öröksége most a kanyon alján heverne romokban.
Esteban lezárta a mappát. Lassan felemelte a tekintetét, és belenézett Mariana szemébe. Most először vette észre a nő vonásaiban az anyja makacs, büszke ívét a szemöldöke körül, és azt a mély, megingathatatlan nyugalmat, amit gyerekkorában annyira tisztelt és félt az anyjában.
– Mennyit ér a fele? – kérdezte Esteban halkan.
