– Akkor azt a meddőt kell elhordanunk, amíg még áll a lábunk – mondta Mariana, és átnyújtotta a vasrudat a döbbent Rodrigónak. – Te akartál lapátolni, fiam. Most megmutathatod, mit ér a diplomád.

A következő negyvenöt perc a La Esperanza történetének legvéresebb és legemberfelettibb küzdelmévé vált.

Mariana irányított. Nem kiabált feleslegesen, nem káromkodott, mint Esteban, de minden szava parancs volt, amit senki sem kérdőjelezett meg. A két lánctalpas kotrógéppel nem a gátat bontották meg, ahogy Rodrigo tervezte volna, hanem Mariana utasítására a frissen tömörített manőverező udvar közepét kezdték el felhasítani.

– Vágjátok át a töltést a tizenkettes oszlopnál! – mutatta a nő. – Csináljatok egy mesterséges kanyart! A víz erejét meg kell törni a kanyarulatban, különben egyben viszi el a raktár alapozását!

Esteban maga is lapátot ragadott. A drága selyemingét már rég cafatokra tépték a kövek, a tenyere felhólyagosodott, majd felszakadt, vére keveredett a lezúduló hegyi agyaggal. Mellette a fia, Rodrigo, akinek a szeméből a könny és az esővíz egyszerre mosta le a fölényeskedést, puszta kézzel rángatta a félmázsás sziklákat a befalazott szivárgó szájából.

Amikor a lánctalpas gép kanala végre feltépte az elzárt földalatti csatorna zárókövét, a föld gyomrából félelmetes, szürcsölő hang tört elő. A felgyülemlett víztömeg hirtelen irányt váltott: mint egy megsebzett fenevad, amely új medret talál, örvényleni kezdett a feltört kőfal körül, és dübörögve zuhant a föld alá épített kőfolyosóba, amely a lakatlan kanyon felé vezette el a pusztító nyomást.

A tó gátján a vízszint megállt. Két centiméterrel a földtöltés taraja alatt.

A zivatar lassan, mintha csak kifulladt volna a saját dühétől, csendesedni kezdett. A sűrű függöny permetté szelídült, a villámlások moraja pedig eltávolodott a Sierra Madre keleti vonulatai felé.

Az udvaron térdig érő híg sár, szétzúzott faágak és felborult hordók hevertek, de a raktárak álltak. A kettes csarnok fala megrepedt ugyan, de a betonalap kitartott. A generátorok zúgtak a távolban, a munkásszállások teteje érintetlen maradt, és senki sem sérült meg súlyosan.