Mariana megrázta a fejét.
– Még mindig semmit sem értesz, Esteban bátyám. Ez a föld nem eladó. Nem részvény, amit el lehet osztani az év végi mérlegben.
– Nem úgy értettem – mondta Esteban, és a hangja most először csengett őszintén, minden üzleti manővertől mentesen. – Nem megvenni akarom. Azt kérdezem… mennyi alázat kell ahhoz, hogy megbocsáss nekem, és megtanítsd a fiamat arra, hogyan kell tisztelni ezt a helyet?
Rodrigo lesütötte a szemét. A fiú sárga sisakja ott hevert a sárban, az új teherautók és a modern manőverező udvar tervei pedig örökre megsemmisültek a feltört kőfal tövében.
Mariana hosszan nézte őket. A szél lassan elcsitult, a felhők résein át pedig a lemenő nap első aranyszínű sugarai áttörték a San Luis Potosí hegyei feletti ködöt, megvilágítva az új medret, ahol a víz immár csendesen, akadálytalanul sietett a folyó felé.
– Holnap reggel hatkor kezdünk – mondta végül a nő, és a kezébe vette a kék furgon kilincsét. – Először kitisztítjuk a kettes csatornát. És te, Rodrigo… te fogod vinni a talicskát.
A nő beszállt a kocsijába, a motor felmordult, és a régi Datsun lassan elindult a bekötőúton a ház felé.
Esteban és fia némán álltak a sárban, nézve a távolodó vörös zárófényeket. A La Esperanza ranch gazdát cserélt aznap reggel – de valódi gazdája csak most délután lett először harminc év után.
