Az ajtó kicsapódott.
Mariana szállt ki belőle. Nem viselt esőkabátot, csak ugyanazt a kopott flanel inget és a vastag marhabőr csizmát, amiben reggel elküldték. A haját hátrakötötte egy kendővel, a kezében pedig nem táska vagy bőrönd volt, hanem egy vaskos, rozsdás vasrúd és egy sárga műanyag mappa, szorosan körbetekerve celluxszal.
Rodrigo azonnal felé indult, a sárban botladozva.
– Te mit keresel itt?! A kulcsok kellenek a raktárakhoz, a zárak le vannak pecsételve!
Mariana rá sem hederített. Egyenesen Estebanhoz lépett, megállt előtte egy méterre, és egyetlen szót sem vesztegetett a reggeli megaláztatásra. A tekintete tiszta volt, feszült és könyörtelenül éber.
– A felső gát zsilipje be van fagyva az iszaptól – mondta rekedten, túlkiabálva a vihart. – Ha a tó vize átcsap a taréjon, hat percetek van, mielőtt az egész töltés leomlik. És nem a raktárak felé fog zúdulni, Don Esteban. Alámosta a kettes csarnok alatti dolomitréteget. Ha a kettes raktár összedől, a törmelék eltorlaszolja az egyetlen természetes kivezetőt, és a víz egyenesen a főépületet dönti romba, miközben a munkások ott rekednek a teraszon.
– Mit kell tennünk? – kérdezte Esteban. Nem volt benne büszkeség, nem volt parancsoló hangsúly. Csak egy megtört ember kétségbeesett könyörgése.
Mariana felmutatta a vasrudat, majd a háta mögé, a régi kőfal maradványaira bökött, amit Rodrigo a munkálatok első napján le akart dózeroltatni.
– Doña Clara harminc évvel ezelőtt nem véletlenül építtette azt a falat szárazon rakott terméskőből, habarcs nélkül. Az nem kerítés, Don Esteban. Az egy szűrő. Mögötte van a kettes számú földalatti szivárgóalagút, ami a hegy gyomrából vezeti ki a vizet a mély kanyon felé. De a te mérnökeid három napja lebetonozták a száját, mert azt hitték, egy elhagyott kút!
– A betondepó… – suttogta Julián, és a homlokára csapott. – Rátoltunk két teherautónyi meddőhányót!
