A megbocsátás nem egyenlő a határok feladásával. Danielnek most nem az én szavaimra volt szüksége, amelyek megint tompították volna az esés erejét. Neki most arra az ürességre volt szüksége, ami abban a nagy, csendes házban vette körül. Szüksége volt arra, hogy egyedül üljön a konyhájában, nézze a beázott mennyezetet, a kifizetetlen számlákat, és rájöjjön, ki maradt mellette, amikor a pezsgő elfogyott, és a fények kialudtak.
Délután négykor csengettek.
Nem Daniel volt az. Amikor kinyitottam az ajtót, a szomszédom, Mrs. Gable állt a verandán egy tál meleg, frissen sült almás pitével a kezében.
– Margaret, kedvesem – mosolygott rám az idős hölgy, a szemüvegét igazgatva. – Láttam péntek este, hogy korán hazaértél a nagy partiról. Gondoltam, ma átugrom egy teára, ha nem vagy túl fáradt.
– Gyere be, Martha – léptem hátra, kitárva az ajtót. – A víz épp most forr.
Leültünk a nappalimban a két kényelmes, zöld bársonyfotelbe. A szoba megtelt a fahéj és a forró alma illatával, a háttérben halkan duruzsolt a rádió, és mi órákon át beszélgettünk a kertről, a közelgő télről, a könyvekről, amiket a könyvtárból kölcsönöztünk. Martha nem kérdezett semmit a Bellmont House-ról. Tudta, hogy valami történt – a kisvárosokban a hírek gyorsan járnak, és a Bellmont House pincérei között akadtak helyi fiatalok is –, de volt benne annyi tapintat és nemesség, hogy tiszteletben tartsa a csendemet.
Amikor elment, és kikísértem a kapuig, a levegő már hűvös volt, az őszi alkonyat bíborra és indigókékre festette a fák lombjait.
Megálltam a kertem közepén, és mélyen beszívtam a hűvös levegőt.
A pénz, amit megspóroltam azon az éjszakán – az a tizenhatezer dollár, amit nem fizettem ki mások hiúságáért –, a számlámon maradt. De a valódi nyereségem nem a dollárokban rejlett.
A valódi nyereségem az volt, hogy visszakaptam a saját nevemet.
