– Nincs bónusz, Vanessa – mondta olyan halkan, hogy Vanessa nővérének előre kellett hajolnia, hogy hallja. – És nincs tetőpénz sem. A tetőhéjazat teljes cseréje tizenhétezerbe került, és a biztosító csak a harmadát állta. A foglalót anyám adta. A virágokat anyám fizette. A fotóst anyám rendezte le múlt héten készpénzben, mert a stúdió zárolta volna a dátumot. Mindent… mindent anyám fizetett volna ki a végén. Én kértem meg rá. Kézen-közön könyörögtem neki, mert te azt mondtad, ha nem a Bellmont House-ban tartjuk a vacsorát, elviszed a gyerekeket a szüleidhez, és be sem lépsz a házba az évfordulónkon.
Vanessa hátralépett egyet. A magas sarkú cipője megcsikordult a tölgyfa parkettán. A keze a mellkasára tapadt, mintha valaki arcul ütötte volna, de a döbbenet mögött nem a bűnbánat villant fel, hanem a megszégyenülés puszta, kíméletlen dühe.
– Te… te azt hazudtad nekem, hogy van pénzünk? – sziszegte, a fogai között szűrve a szót. – Hogy a te sikeredből tartjuk ezt a vacsorát? És hagytad, hogy az anyád… hogy az a nő ott álljon a háttérben, és úgy tegyen, mintha…
– Vanessa, te mondtad neki a svédasztalnál, hogy ne vegyen sokat, mert nem fizetett semmit! – csattant fel végre Daniel, és a hangja megcsuklott a szégyentől. Felállt a székéből, a szalvétát az asztalra hajította. – Hallottam! Mindenki hallotta! Anya kifizette az előző ötezret, és ott állt a lazaccal a kezében, te meg úgy beszéltél vele negyven ember előtt, mint egy koldussal, aki besurrant a hátsó ajtón! Mit vártál?! Mit vártál tőle azok után, amit az arcába vágtál?!
– Azt vártam, hogy a családom legyen! – sikoltotta Vanessa, és a hangja végigvisszhangzott a boltíves mennyezet alatt. A nővére kényelmetlenül elfordította a tekintetét, két másik vendég pedig sietősen a kijárat felé indult, mintha hirtelen sürgős dolguk akadt volna az éjszaka közepén. – Egy anya nem hagyja ott a fiát egy tizenhatezer dolláros számlával! Egy anya nem áll bosszút a menyén egy ártatlan megjegyzés miatt! Ez az én estém volt! Az én tíz évem!
