– Daniel – szólt a nő. A hangja már nem volt édes, mint a vaníliakrém a háromemeletes tortán. Inkább úgy csengett, mint a jégre hulló vasvilla. – Daniel, nézz rám. Mi ez? Mit beszélt meg anyád ezzel az emberrel?
Daniel nem nézett rá. Az ujjai görcsösen rásimultak a damasztszalvétára, és olyan erővel gyűrték a finom vásznat, hogy a bütykei elfehéredtek.
– Daniel! – emelte fel a hangját Vanessa, most már egyáltalán nem törődve azzal, hogy a nővére, a sógora és négy volt egyetemi csoporttársuk ott állnak alig három lépésre, a kabátjaikat a karjukon tartva, és döbbenten figyelik a jelenetet. – Vedd elő a kártyádat, és mondd meg ennek az embernek, hogy intézze el! Hívd fel anyádat azonnal! Mit képzel ez a vénasszony, hogy a saját fia évfordulóján rendez ilyen cirkuszt?!
– Vanessa… kérlek, halkabban – motyogta Daniel, a torkát köszörülve. A homlokán vékony verejtékcseppek gyöngyöztek a csillár meleg fénye alatt. – Nem tudom… nem tudom kifizetni.
A teremben a zene épp ebben a pillanatban hallgatott el. A vonósnégyes, amelyet Margaret fizetett ki előre az első három órára, már fél tízkor összepakolt; a háttérben eddig halkan duruzsoló jazz-lejátszó listája pedig véget ért. A csend hirtelen, szinte fojtogató súllyal telepedett a krémszínű rózsákkal díszített asztalokra.
– Mit értesz azon, hogy nem tudod kifizetni? – Vanessa szemei tágra nyíltak, és az arcán a drága alapozó alatt lassan átütött a vörös düh. – Tízezer dollárod volt félretéve a tetőjavításból megmaradt pénzből! Te mondtad, hogy a cégváltási bónuszod fedezi a bankettet! Te mondtad, hogy nem kell aggódnom semmi miatt, mert megérdemlem ezt a tizedik évet!
Daniel lassan felemelte a fejét. Az arca szürke volt, a vonásai megereszkedtek, és a tekintetéből kiveszett minden méltóság.
