Nem vártam meg, hogy dörömböljenek. Felálltam a székről, odaléptem az előszobához, kinyitottam a belső zárat, de a biztonsági láncot a helyén hagytam.
Amikor a kilincs megrándult, majd az öklök rázuhantak a tölgyfa ajtóra, résnyire kitártam a szárnyat.
A hideg éjszakai szél azonnal beáramlott a résen, magával hozva a hervadó rózsák és a túlfűtött idegesség szagát.
Vanessa állt elöl. A haja már nem volt az a tökéletesen fésült korona, mint az este elején; a tincsek az arcába tapadtak, a szemei vörösek voltak a sírástól és a tombolástól, a smaragdzöld selyemruhája gyűrötten feszült a mellkasán. A kezében a fekete bőrmappát szorongatta, mintha fegyver lenne.
Mögötte Daniel támaszkodott a veranda fehér korlátjának. A nyakkendője a zsebéből lógott ki, az inge kigombolva, a feje lehajtva, mint egy elítéltnek, aki pontosan tudja, mi vár rá a bitófa alatt.
– Engedj be, Margaret! – sziszegte Vanessa, és a kezével megpróbálta belökni az ajtót, de a nehéz rézlánc tompa fémes hanggal megfeszült a fában. – Azonnal vedd le ezt a láncot!
Ránéztem. Nem szóltam egyetlen szót sem. Csak álltam a meleg előszoba fényében, összefont karral a köntösöm alatt, és néztem őt.
– Tudod, mit műveltél velünk? – emelte fel a hangját a nő, most már a szomszédokra fittyet hányva, a hangja hisztérikusan rezgett az éjszakában. – Tudod, mit kellett kiállnunk?! A rendőrség ott állt a lobbiban! Collins úr nem engedett ki minket az épületből, amíg a nővérem férje oda nem jött a saját hitelkártyájával, és le nem zároltatta a saját megtakarítását garanciaként! A családom előtt aláztál meg minket! A nővérem előtt! A volt egyetemi professzorom előtt! Hát van neked lelkiismereted?!
– Vanessa – mondtam halkan. A hangom olyan csendes volt, hogy a nő önkéntelenül elhallgatott, mintha a nyugalom hirtelen falat emelt volna közéjük és közém. – Elmúlt hajnali fél kettő. Ha még egyszer rávered az öklödet az ajtómra, én magam hívom a járőröket csendháborításért és zaklatásért.
