– Anyám… – szólalt meg ekkor Daniel a háttérből, és előrelépett a verandán. A hangja remegett, a tekintete kétségbeesetten kereste az enyémet a résen át. – Anya, kérlek. Beszéljük meg. Nem maradhatunk kint a hidegben. Vanessa sokkot kapott. Én… én nem tudom, mihez kezdjek. Mark sógorom csak negyvennyolc órára vállalta a garanciát a kártyáján. Ha hétfő reggel kilencig nem fizetjük ki a Bellmont House-t készpénzben vagy átutalással, Mark feljelentést tesz ellenem csalásért, és a cégem azonnal kirúg az etikai kódex megsértése miatt!
Végignéztem a fiamon.
Láttam a szemében a rettegést. Azt a puszta, nyers félelmet, amikor egy elkényeztetett felnőtt először szembesül azzal, hogy a világ nem az ő játszótere, és hogy a cselekedeteinek ára van.
– Miért nekem mondod ezt, Daniel? – kérdeztem csendesen. – Nem én rendeltem meg a tizenkét üveg Grand Cru pezsgőt. Nem én kértem a sürgősségi virágkompozíciókat. És legfőképpen: nem én mondtam negyvenkét ember előtt a teremben, hogy te egyedül állod ezt az estét a saját sikeredből.
Vanessa ekkor megint előretolakodott, szinte az arcát nyomva a résbe:
– Te fizetted volna ki! Te ígérted meg Danielnek! Daniel azt mondta, hogy te felajánlottad! Nem mondhatod vissza utólag csak azért, mert megsértődtél egy megjegyzésen! Az a megjegyzés egy vicc volt! Nem bírod a humort?! Minden családban vannak ugratások!
Lassan a menyem szemébe néztem. A tekintetem nem engedett, egyetlen milliméternyit sem hátrált meg az övé elől.
– Vanessa – mondtam, és minden egyes szót olyan súllyal ejtettem ki, mint a követ, ami a kút mélyére hull. – Ha az egy vicc volt, akkor most nevess. Miért nem nevetsz? Ott van a kezedben a számla. Tizenhatezer dollár. Vicces összeg, nem igaz? Pontosan akkora, mint amekkorát egy olyan nő érdemel, aki mások pénzén parádézik, miközben a kezét nyújtó embert nyilvánosan a sárba tiporja.
