Nem néztem rá azonnal. Pontosan tudtam, mi történik a Bellmont House-ban. Ismertem az árakat; én hagytam jóvá az étlapot három hete, amikor Daniel az irodámból hívott fel, szinte suttogva, hogy Vanessa ragaszkodik az erdei gombás bélszínhez és a francia pezsgőhöz, mert a testvére esküvőjén is az volt, és ő „nem hajlandó kevesebbel beérni”. Ismertem a végösszeget is. Kiszámoltam fejben még délután, amikor a bankban átutaltam a fotós előlegét: tizenhat és tizenhétezer dollár között kellett lennie mindennel együtt.
Kivettem a készüléket.
Hét nem fogadott hívás Danieltől. Három Vanessától. Két üzenet, mindkettő a menyemtől:
„Margaret, azonnal hívd fel a szállodát! Rendőrt akarnak hívni ránk! Nem teheted ezt a saját fiaddal! Azonnal intézd el!”
„Haza fogunk menni hozzád, ha most nem veszed fel!”
Elolvastam a sorokat, majd lassan, módszeresen lefelé fordítottam a telefont a viaszosvászon terítőn.
A kanna halkan fütyülni kezdett a gázon. Felálltam, leforráztam a kamillát a régi, csorba szélű bögrémben, és beleszagoltam a gőzbe.
Nem éreztem dühöt. A düh olyan luxus, amit az ember fiatalon enged meg magának, amikor még azt hiszi, hogy a világot át lehet formálni kiabálással vagy igazságtétellel. Hatvanhat évesen az ember már nem dühös lesz, amikor arcul köpik. Csak végtelenül, mélyen józan.
Eszembe jutott Daniel tízévesen, amikor a térde felhorzsolódott a játszótéren. Hazafutott, a karjaimba temette az arcát, és én addig fújtam a sebét, amíg el nem állt a sírása. Eszembe jutott az egyetemi évei alatt, amikor a vizsgaidőszakban hajnali kettőkor hívott fel, hogy nem bírja a nyomást, és én másnap reggel ott álltam a kollégiumi szobája előtt egy doboz friss süteménnyel és a kifizetett tandíj csekkjével.
Mindig ott voltam. Mindig én voltam az a csendes, láthatatlan kéz, amely elkapta őt, mielőtt a földre zuhant volna.
És mit tanítottam ezzel a fiamnak?
