Mr. Collins ekkor csendesen megköszörülte a torkát. Nem volt benne gúny, sem káröröm, csupán a szakmai kötelesség kérlelhetetlen, hideg kimértsége.

– Uram, asszonyom. A személyzet munkaideje lezárult. A Bellmont House szabályzata értelmében a rendezvényterem bérleti díja minden megkezdett félórában további ötszáz dollárral növekszik éjfél után. Jelenleg tizenkét óra tizennyolc perc van. Kérem, szíveskedjenek rendezni a 16 480 dolláros egyenleget, hogy munkatársaim megkezdhessék a zárást.

Daniel reszkető kézzel vette elő a tárcáját. Kihúzott egy kék bankkártyát, és átadta a férfinak.

– Próbálja meg ezt. Van rajta egy ötezres hitelkeret.

Mr. Collins átvette a kártyát, a hordozható terminálhoz érintette. Néhány másodpercig csak a gép halk sípolása hallatszott a teremben, majd egy éles, elutasító hang vágta ketté a csendet.

– Elutasítva, uram – mondta a menedzser, és visszaadta a műanyag lapot. – Fedezethiány.

Daniel lehunyta a szemét. A teste megingott, mintha a padló mozdult volna el alatta. Vanessa némán, kővé dermedten állt mellette, a gyöngysora fojtogatóan szorult a nyakára, miközben a Bellmont House elegáns, aranyozott tükreiből a saját, megsemmisült arca bámult vissza rá.

Otthon, a külvárosi kis téglaépítésű házamban ekkor már a hálószobai lámpa sárga, tompa fénye világította meg az éjjeliszekrényt.

A kabátomat felakasztottam az előszobában, a táskámat letettem a komódra, és miután levetettem az elegáns, sötétkék selyemblúzt – amit még a férjemmel, Thomasszal vettünk nyolc évvel ezelőtt egy bostoni utazáson –, felvettem a régi, vastag pamutköntösömet. A házban csend volt. Az az ismerős, megnyugtató, tiszta csend, amelyben harminc évig éltem, mióta a gyerekek kirepültek, és Thomas elment.

Lementem a konyhába, feltettem a teavizet a kis zománcozott kannában, és leültem a fa konyhaasztalhoz.

A telefonom a zsebemben folyamatosan vibrált.