Kedd délután volt, amikor újra felhangzott az a jól ismert, halk fémes kattanás a bejárati ajtónál.
Az emeleti hálószobában ültem a fésülködőasztalom előtt, és egy könyvet olvastam. A szívem egyetlen heveset dobbant, de most nem a tehetetlen düh vagy a gyomorösszeszorító szorongás miatt. Nyugodt voltam. A hosszú hónapok óta tartó megalázottság és a határaim állandó áthágása után végre átvette a helyét a hideg, tiszta elszántság.
Hallottam, ahogy Barbara alsó hangon elénekel egy apró dalt, miközben a földszinten leteszi a táskáját. Mark még legalább két órán át dolgozott a belvárosi irodájában. Barbara pontosan tudta ezt. És azt is feltételezte, mint mindig, hogy én is a konyhában vagy a munkahelyemen vagyok, így a ház teljesen az övé.
A léptek nem a konyha felé indultak. Nem fűszereket rendezgetett. A parketta halk nyikorgása azonnal a lépcső felé vezetett.
Lassan, ritmikusan közeledett az emeletre.
Felálltam a székről, halk léptekkel az ajtó mögé léptem, és résnyire nyitva hagytam a hálószoba ajtaját, pont annyira, hogy a folyosó tükréből mindent tisztán láthassak.
Barbara felért a lépcső tetejére. Egy pillanatra megállt, körülnézett, majd egyenesen a mi hálószobánk felé vette az irányt. Az arca önelégült volt, a szemeiben pedig az a jól ismert, vizslató kíváncsiság égve világított. Belépett a szobába, és egyenesen a komódomhoz sétált – ahhoz a fiókhoz, amit Mark kérésére már nem zárhattam kulcsra.
Kinyitotta a legfelső fiókot.
Azt vártam, hogy felsikolt, vagy hogy azonnal becsapja a bútor ajtaját. De Barbara ennél gőgösebb volt. Először megdermedt. A mosoly lefagyott az arcáról.
A fiókban, a finom csipke fehérneműim és a selyemingem tetején nem egy sima behatolás elleni trükk feküdt.
Ott feküdt egy vastag, bordó bőrkötésű mappa, tetején egy jól látható, áttetsző műanyag borítóval. A borítón vastag, fekete betűkkel a következő felirat állt:
„BIRTOKBAMARADÁSI ÉS TULAJDONJOGI MEGÁLLAPODÁS, VALAMINT BÉRLETI SZERZŐDÉS DRAFT – MARK ÉS BARBARA RÉSZÉRE.”
