— Segíteni? — léptem előre, s rátettem a kezem a bordó mappára. — Mark, itt az ideje, hogy tisztázzunk valamit. Nyolc éve élsz velem ebben a házban. Az előleget én fizettem ki. A tulajdoni lapon az én nevem szerepel. Te a számlák felét fizeted, mint egy társbérlő. És ennek ellenére hagyod, hogy az anyád úgy bánjon velem a saját otthonomban, mint egy betolakodóval. Hagyod, hogy az én házamat „Mark házának” nevezze. Hagyod, hogy átkutassa a fehérneműs fiókomat, miközben engem nevezel kegyetlennek, ha határokat próbálok húzni.
— Katherine, ez a mi otthonunk… — mondta Mark, de a hangja megremegett.
— Nem, Mark. Ez az én otthonom volt, amíg te át nem adtad a kulcsot egy olyan embernek, aki nem tisztel engem — nyitottam ki a mappát, s kivettem belőle az első papírlapot. — Ez a dokumentum egy ügyvédi felszólítás. Mától kezdve Barbara kulcsát visszaveszed. Ha nem adja vissza, holnap reggel lecseréltetem az összes zárat a házon. És ha te még egyszer odaadod neki a kulcsot a tudtom nélkül, az a házasságunk végét jelenti.
— Mit mondasz?! — kiáltotta Barbara, s felpattant a székről. — Zsarolod a fiamat?! A saját anyja ellen fordítod?!
— Nem fordulok senki ellen, Barbara — néztem rá hidegen. — Csupán kijelöltem a határt, amit kilenc éve átlépsz. Ez a ház az én menedékem. Ha nem tudsz vendégként viselkedni, többé nem léphetsz be ide.
— Mark! — fordult a fia felé Barbara, s a karját megragadta. — Hallod ezt?! Megengeded neki, hogy így beszéljen velem?! Választanod kell közte és köztem!
Mark ott állt kettőnk között a konyha közepén.
Láttam az arcán a gyerekkori félelmet, az engedelmességre nevelt fiú tehetetlenségét, aki egész életében azt tanulta, hogy az anyja áldozata mindennél többet ér. De láttam benne a megdöbbenést is, ahogy a laptop képernyőjén lévő videóra nézett, ahol az anyja gátlástalanul kutatott a felesége magánszférájában.
