A mappa legfelső lapján egy hivatalos ingatlan-nyilvántartási kivonat feküdt. A tulajdoni lapon feketén-fehéren, pirossal kiemelve állt az egyetlen tulajdonos neve: KATHERINE VANCE – az én nevem. Mark neve sehol sem szerepelt rajta.
Mögötte pedig ott volt az a nyilatkozat, amit az ügyvédemmel fogalmaztunk meg az elmúlt héten: egy hivatalos felszólítás magánlaksértés és ingatlanbitorlás megszüntetésére, kiegészítve a zárcsere jogi bizonylataival és egy számlával az elmúlt nyolc év ingyenes lakáshasználatáról, amennyiben Mark nem írja alá a különválási papírokat.
De ez még nem minden volt.
A mappa mellett, a fiók hátsó sarkában ott feküdt egy kis fekete digitális rögzítő, aminek a piros fénye halkan, ritmikusan villogott. És felette, a komód feletti falitükörkeretbe rejtve, egy apró, szinte láthatatlan kamera lencséje nézett egyenesen Barbarára.
Barbara remegő kézzel nyúlt a mappához. Felemelte a lapokat, és elkezdte olvasni. Az arca másodpercek alatt vált pírbol hamuszürkévé.
Ahogy átlapozta a harmadik oldalt – ahol a házvásárlás finanszírozási igazolásai feküdtek, amelyek feketén-fehéren bizonyították, hogy Mark egyetlen fillért sem tett le az előleghez, s csupán a rezsi felét fizette a beköltözése óta –, a háta mögött megszólaltam.
— Megtaláltad, amit kerestél, Barbara? — kérdeztem halkan, felkapcsolva a szoba központi lámpáját.
Barbara akkorát ugrott, hogy a papírok kirepültek a kezéből, s a szőnyegre szóródtak. Megfordult, a mellkasához kapta a kezét, s az arca eltorzult a riadalomtól és a tetten ért bűnös dühétől.
— Katherine! — lihegte. — Te… te kémkedsz utánam?! Mit képzelsz, mit keresnek ezek a hazugságok a fiam hálószobájában?!
— Ez nem a fia hálószobája, Barbara — léptem közelebb hozzá, s a szemébe néztem. A hangomban semmilyen emelt tónus nem volt, csak az a fagyos, sziklaszilárd nyugalom, amit a hosszú felkészülés adott. — Ez az én hálószobám. Az én házamban. A házban, amit én vettem a saját megtakarításomból és a nagynéném segítségével, mielőtt a fia egyáltalán átlépte volna a küszöböt.
