— Mark fizeti a számlákat! — csattant fel Barbara, próbálva visszaszerezni a fölényét. — Ez az ő otthona is! Jogom van tudni, hogyan él a fiam!
— Mark a rezsi felét fizeti, mint egy bérlő — feleltem. — És nincs semmilyen joga ahhoz, hogy átadja a házam kulcsát egy olyan embernek, aki rendszeresen betör a magánszférámba.
— Betör?! — sikította Barbara, s a mutatóujját felém emelte. — Én segítettem nektek! Én takarítottam utánad, mert egy rendetlen, hálátlan nő vagy, aki még egy rendes konyhát sem tud fenntartani! Mark az anyja nélkül semmi lenne, és te így bánsz velem?!
— A kamera mindent rögzített, Barbara — mutattam a tükör sarkára. — Rögzítette, ahogy kinyitod a zárva kért fiókot. Rögzítette, ahogy átkutatod a személyes dolgaimat. Rögzítette az elmúlt három hét összes látogatását, amikor azt hitted, egyedül vagy a házamban.
Barbara tekintete a kamerára tévedt, s a pupillái kitágultak.
— Ez… ez törvénytelen! — dadogta. — Nem filmezhetsz le a tudtom nélkül!
— A saját házamban, a saját zárt fiókom felett? A bíróságon nagyon is elfogadják bizonyítékként a birtokvédelmi eljárásban — feleltem. — És most, kérlek, tedd le a papírokat, és menj le a földszintre. Mark húsz perc múlva megérkezik. Mindannyian leülünk a konyhában, és elbeszélgetünk a jövőről.
Barbara arca elvörösödött a méregtől. Megpróbált átlépni rajtam, hogy kimenjen a szobából, de egyenesen megálltam az ajtóban.
— Kint várlak a nappaliban — mondtam, s lemutattam a lépcső felé. — És ha még egyszer hozzáérsz egyetlen fiókhoz is ebben a házban, a rendőrséget hívom birtoksértésért, mielőtt Mark ideérne.
Barbara nem szólt semmit. A szája egyetlen keskeny vonallá préselődött, s a felemelt fejjel, de remegő lábakkal vonult le a lépcsőn.
Húsz perccel később megszólalt a bejárati ajtó. Mark lépett be a házba, a kezében az akta táskájával. A szokásos fáradt mosolyával nyitott be a konyhába, de a mosoly azonnal megfagyott az arcán, amint meglátta a szituációt.
