A csend elviselhetetlenné vált.
— Anya… — szólalt meg végre Mark. A hangja halk volt, rekedt, s az arca teljesen elfehéredett. — Anya… add vissza a kulcsot.
Barbara lefagyott. A keze lassan lecsúszott Mark karjáról.
— Mi… mit mondtál? — suttogta Barbara, mintha nem hitt volna a fülének.
— Add vissza a kulcsot — ismételte meg Mark, s most először életében egyenesen az anyja szemébe nézett. — Katherine-nek igaza van. Nem lett volna szabad átkutatnod a fiókjait. Nem lett volna szabad idejönnöd, amikor nem vagyunk itthon. Ez az ő háza… és a mi magánéletünk.
— Te… te cserbenhagysz engem? — sziszegte Barbara, s a szemeiben felizzott a tébolyult düh. — A saját anyádat?! Én mindent feláldoztam érted! Két állásban dolgoztam! És te egy ilyen nő miatt dobsz el engem?!
— Nem doblak el, anya — mondta Mark megtörten. — De ez így nem mehet tovább. Nem alázhatod meg a feleségemet a saját otthonában.
Barbara remegő kézzel benyúlt a táskájába. Elővette a rézkulcsot, s olyan erővel vágta a konyhasziget márványlapjára, hogy az csattant egy nagyot.
— Sajnálhatod ezt a napot, Mark — mondta Barbara sziszegve, s a kabátját magára rántva megindult az ajtó felé. — Mindketten sajnálhatjátok!
A bejárati ajtó akkorát csapódott mögötte, hogy a konyhai ablaküveg megremegett.
A konyhában uralkodó csend súlyos volt.
Mark odasétált a konyhaszigethez, felvette a rézkulcsot, s sokáig bámulta a tenyerében heverő fémet. A vállai megrogytai, mint egy embernek, aki éppen most veszítette el a legnehezebb csatáját.
— Katherine… — szólalt meg lassan, s felém fordult. — Sajnálom. Én… én nem akartam elhinni, hogy képes erre. Azt hittem, tényleg csak segíteni akar.
Ránéztem a férjemre. Nem volt bennem diadalmámor. Csak a fáradtság és a megkönnyebbülés keveréke.
