Barbara a konyhaszéken ült, mint egy sértett királynő, karba tett kézzel, duzzadt szemekkel. Én a konyhasziget másik oldalán álltam, előttem a bordó mappával és a lapptopommal.
— Mi folyik itt? — kérdezte Mark, s a tekintete köztünk cikázott. — Anya… miért sírsz? Katherine, mi történt?
— Kérdezd meg az anyádat, Mark — mondtam halkan.
Mark az anyjára nézett. Barbara azonnal beindította a jól bevált áldozati szerepet.
— A feleséged… lefilmezett engem! — zokogott fel Barbara, s a zsebkendőjét a szemeihez szorította. — Csak össze akartam szedni a mosást, mint mindig, ő meg kamerákat rejtett el a hálószobában! Bűnözőként bánik velem! Azt mondta, nem ez a te házad! Azt mondta, egy senki vagy itt!
Mark arca eltorzult a düh től. Rám nézett, s a hangja felemelkedett.
— Katherine! Megőrültél?! Hányszor kell elmondanom, hogy ő az anyám?! Kamerákat raksz fel a házunkban, hogy lebuktasd?! Ez beteges!
Nem emeltem fel a hangom. Nem válaszoltam a kiabálására. Ehelyett kinyitottam a laptopomat, és felé fordítottam a képernyőt.
Elindítottam a videót.
A képernyőn tisztán látszott, ahogy Barbara belép a hálószobába. Nem volt nála semmilyen mosás. Nem takarítani jött. Egyenesen a komódhoz sétált, kinyitotta a legfelső fiókot, s nekilátott átkutatni a dobozaimat. A videón jól látszott az arcán lévő elégedett, rosszindulatú mosoly, mielőtt észrevette volna a bordó mappát.
Mark szemei kikerekedtek. A szavai a torkán akadtak.
— Ez… ez ma történt? — suttogta Mark, s a tekintete elfedte a szégyen nyomait.
— Igen, Mark. Ma délután — mondtam kimérten. — És nem ez volt az első alkalom. Hónapok óta ezt csinálja. Mielőtt bezártam az ajtót, mielőtt elvetted a kulcsot tőlem, és újra kinyitottad neki az utat.
— Ő csak… ő csak segíteni akart… — próbálkozott Mark, de a hangja már teljesen bizonytalan volt.
