1. Fejezet: A fürdőszoba hideg csempéje
A fürdőszoba neonfénye élesen villant meg a hideg, fehér csempéken. A levegőt a hányinger és az epe fanyar, maró szaga töltötte be. Anya ott térdelt a kagyló előtt, a vékony, szürke haja kibomlott a kontyából, az arcába lógott, és az egész teste úgy remegett, mint egy őszi levél a viharban. A kezét görcsösen a vécécsésze peremébe vájta, az ujjpercai kifehéredtek a feszültségtől.
– Anya! – kiáltottam fel, és a táskám azonnal kicsúszott a kezemből, a padlóra zuhanva.
Odaléptem hozzá, levetettem magam a térdeimre a nedves csempére, és átkaroltam a remegő vállát. A bőre jéghideg volt, és amikor hozzám ért, éreztem, milyen hihetetlenül könnyű lett. Az egész teste csupa csont és bőr volt – kivéve azt a hatalmas, feszülő gömböt a hasán, ami teljesen természetellenes kontrasztot alkotott az elaszott végtagjaival.
David mögöttem lépett be a fürdőszobába, a szeme kerekre nyílt a döbbenettől.
– Laura… hívnom kell a mentőket – mondta David, és máris a zsebébe nyúlt a telefonjáért.
– Nem! – hörögte anya, és hirtelen olyan elemi erővel kapott a fellelhető ingujjam után, ami szinte hihetetlen volt egy ilyen gyenge testtől. A szemeiben nemcsak a fájdalom, hanem a tiszta, mély iszonyat és a rettegés ült. – Nem kell mentő… semmi bajom… csak egy kis gyomorrontás…
– Anya, ne beszélj hülyeségeket! – emeltem fel a hangomat, miközben a könnyeim maguktól utat törtek maguknak az arcomon. – Hónapok óta ezt mondod! Alig bírsz állni a lábadon, és a hasad… a hasad napról napra nagyobb! Nézz rám! Mégis mi a fene folyik itt?
Anya a fejét rázta, a könnyek az ő arcán is patakokban folytak le, de makacsul összezárta a száját. Nem akart beszélni. Nem akart kórházba menni.
– Kérlek, Laura… bízz bennem… – suttogta rekedten, miközben David segítségével nehezen feltámogattuk, és átvezettük a hálószobájába, ahol az ágyra fektettük. A légzése szapora volt és felületes, a homlokát pedig hideg veríték borította.
